2017. április 23., vasárnap

Durci Gyuri tündérföldön fúr

Avar-mesék
Durci-Gyuri tündérföldön fúr

Egyszer volt, hol nem volt, az erdő alján fekvő avarrétegen is túl, élt két nép, a tündérek és egerek udvarára bontakozva. Volt egy nap, amikor a tündérhercegnő és egy kis gilisztafiú összetűzésbe keveredtek, de az utóbbi fél ezt igyekezett elfelejteni. Most viszont úgy adódott, hogy éppen akkor gyűlt össze túl sok föld a kisgiliszta előtt a talaj mélyén, és kellett feljönnie a felszínre egy kis friss levegőért, amikor a tündérek királyságának aljára ért.
 Ezt persze akkor még nem tudta, hiszen éppen annyi gyökér kúszott lefelé a talajban a királyság területén is, mint bárhol máshol. Semmi sem tűnt másnak, mint az erdő egyéb területein. Nagy naivan felfúrt, és gondolta, ha különleges helyen van, hát szétnéz, kúszik egyet a felszínen. Látott aprócska levélsátrakat, de ez alapján azt is gondolhatta, hogy az avarpiacon van, ahol éppen nincs szombat, ezért nincs kirakodóvásár sem. Nem volt az udvar hátulsó szegletében semmi mozgás, tehát egyelőre aggódnivalója sem akadt a kis gilisztafiúnak. Ekkor még bele sem gondolt abba, hogy hova csöppent. Csak ment tovább kitartóan, és csodálta az aprócska szárazvirág díszeket. Bizonyára kis kezek munkálkodtak rajtuk.
 Kis kezek? Már késő volt, amikor rájött, hol is van valójában. Ugyanis Rosy akadt rá, és azonnal felismerte rég nem látott barátját. Nagy örömmel karjaiba is kapta. A kis tündérlány már nem emlékezett a kellemetlenségekre, amik az előző és addig egyetlen találkozásból adódtak, csak arra, hogy annak idején ő mindenképpen szoros barátságot akart kötni Gyurival. Nem is értette, hogy egészen addig miért nem találkoztak ők ketten. „Tegyél le!” Kiabálta a kis giliszta, mert ő nagyon is jól emlékezett, hogy milyen kellemetlenségbe keveredett legutóbb, amikor pont ugyanezek az apró kezek kaparintották meg. „Nem hiszem el, az ember már sehol sem lehet biztonságban!” Folytatta zsörtölődését a korábban Rosy által Durci-Gyuri névre keresztelt gilisztafiú.
 „Most meg mit panaszkodsz? Te jöttél ide, nem én hoztalak.” Jegyezte meg értetlenül Rosy, amikor neki is kezdett derengeni, hogy legutóbb miért akadt nézeteltérés közöttük. Most aztán tényleg nem volt miért rászólnia Grannynek sem. Megdorgálhatta ugyan, de Rosynak tényleg teljesen igaza volt: Most a kis giliszta fúrt fel rossz helyen, nem pedig Rosy cipelte el őt hosszú métereken keresztül.
„Ebben igazad van, én jöttem. De nem hiszem el, hogy az ember már sehol sem fúrhat biztonságban. Én csak néhány percre jöttem volna fel levegőzni, nem azért, hogy megint órákra fogságba essek. Tegyél le, légy oly szíves!” Azonban a kis tündérhercegnőt nem hatották meg a gilisztafiú szavai, jóformán oda sem figyelt rájuk. „Tudhatnád, hogy a légy nem szíves, hanem egy potrohos állat!” Jegyezte meg viccesen visszavágva Rosy. Ezzel Gyuri sorsának egy időre befellegzett, pontosabban  csak Granny érkezéséig.
„Te nagyon makacs fehérnépe vagy a tündéreknek!” Dünnyögött Gyuri, miközben tehetetlenül vergődött a kis tündérke kezei között. „Tudod, ha nem morognál folyamatosan, szívesen megmutatnám neked, hogyan élnek a tündérek.”
„Örülnék, ha eljutna a kis agyacskádig, hogy én nem tündér vagyok, hanem egy sok gyűrűvel megáldott földigiliszta! Nekem nem a tündérek leveles életére van szükségem, hanem a giliszták földalatti tevékenységeire, amiket előszeretettel elvégzek mindig, amíg valami oknál fogva el nem kapsz.” De Rosy mégiscsak kitartott terve mellett, és bevitte szobácskájába a kis földigilisztát, és lefektette a levélágyba. De egyik kezecskéjét természetesen rajta tartotta, nehogy szegény pára meg tudjon lógni előle.
„Hát nem érzed itt jól magad? Nem érzed, milyen pihe-puha az ágyacskám, amit most még fel is ajánlottam neked?” Rosy hangján már tisztán érezhető volt a szomorúság és a csalódottság, amiért nem tudta magának megszelídíteni és igaz baráttá formálni a kis Durci Gyurit.
„Nem érzem jól magam, makacs tündérkisasszony! Szeretném, ha eleresztene végre, és el is felejtene. Én is nagyon sajnálom, hogy bizonyos emlékek kéretlenül is előkeveredtek.” Durci Gyuri minden egyes pillanatban abban reménykedett, hogy el lesz eresztve, és soha de soha többé nem lát még egy lábnyomnyi tündért sem.
Ám mindez nem volt olyan egyszerű, amilyennek elképzelte. A tündérhercegnők nem arról voltak híresek, hogy olyan könnyen feladnák. „Hát akkor felejtsd el azokat az emlékeket, és indítsunk tiszta lappal!”
A kis tündérhercegnőnek teljesen helytálló volt a válasza, csak nem éppen abban a helyzetben, ami fennállt éppen. Ugyanis Gyuri semmiképp sem akarta ezt a kapcsolatot, amit Rosy annyira erőltetett. Nem volt neki pillanatnyilag szüksége új barátokra, csak arra, hogy mehessen, és még több talajt ízlelhessen meg.
Ez volt az élete, és nem értette, hogy a tündérek ezt miért nem tudják felfogni. Azt teljesen rendben találta, hogy a lánykák nagyon szeretnek játszani, de az már valahogy nem fért bele a picinyke fejecskéjébe, hogy miért nem tudják felfogni: ő nem szeretne játszani, hanem a munkáját szeretné folytatni a föld alatt, lehetőleg záros határidőn belül.
Most nem Granny hozta meg hamarjában a szerencséjét, hanem a tündérkék édesapja, Morris, aki még éppen időben kopogtatott be a lánykájához. „Apuci?” Kérdezte Rosy, és örömében odaszaladt Morrishoz. Ennyi elég is volt Gyurinak, fogta a sátorfáját, és sietősen eltűnt. Mire Rosy visszanézett, ő már talajszemcsén és rögökön is túl járt. „Apa, eltűnt!” Szontyolodott el a tündérlányka.
„Mi tűnt el?” Kérdezte Morris kislánykája haját simogatva, kedvesen.
És ekkor Rosy hosszas mesélésbe kezdett. „Még jó sok idővel ezelőtt, képzeld apa, a kiáradt folyó után maradt sártengerben találtam magamnak egy új barátot csak éppen ő nem akart a barátom lenni. Hazahoztam, hiába ellenkezett, aztán anyácska azt mondta, vigyem vissza, mert nem szép dolog, hogy akarata ellenére idecipeltem. Most viszont megint találkoztam vele, ő jött ide! Azt hittem, hogy barátkozni akar velem mégis, hogy azért látogatott meg. De most sem akart, meg is szökött, az egyetlen óvatlan pillanatban, amikor nem figyeltem rá. Pedig még az ágyacskámat is felajánlottam neki!” Rosyból csak úgy ömlött a panasz, Morris pedig, a tündérapuka mosolyogva ingatta a fejét.
„Ne tedd többé ezt, kislányom.” Mondta Morris. „De mit és miért, édesapa?” Rosy nem értette, hogy miért rossz az, ha ő csak kedveskedni akar valakinek, és összebarátkozni valakivel. Hiszen mindig arra nevelték, hogy legyen kedves, és arra, hogy ami az övé, azt ne restelljen megosztani másokkal is. Ő pedig most éppen ezt akarta tenni, csak éppen, akivel próbálkozott, az nem fogadta el tőle.
„A te kis barátod, ha jól emlékszem, egy földigiliszta. Azért is tudom, mert édesanyád az eset alkalmával elmesélte nekem. Tudnod kell, Rosy, hogy a giliszták és a tündérek nem éppen a legjobb barátok. Hiszen a földigiliszták népe néhány talajréteggel lentebb éli az életét, mint mi. Ők teljesen mást csinálnak, másra rendezkedtek be, így nem is olyan sokszor jönnek fel a felszínünkre. Ezért nem lehet eredményes barátság giliszta és tündér között. Te se erőltesd, ha megkérhetlek. Jó úgysem fog kisülni belőle.”
Rosy már kezdte érteni, de nem akarta egészen megérteni, valahogy nem akart belenyugodni, hogy miért létezik olyan lény, aki nem akarja elfogadni azt, hogy ő próbál vele kedves lenni. „De hát ő jött ide, apa! Akkor miért jött ide, ha nem akar velem barátkozni?”
Morrisnnak nehéz volt a helyzete, mert többnyire a tündérkék nem akartak megérteni semmit, ami nem kedvezett nekik, de a tündérszülők mindig is kitartóan és türelmesen magyarázták meg a dolgokat. „A földigiliszták naphosszat csak ásnak a talajban, és néha szükségük van arra, hogy feljöjjenek a felszínre levegőért. Ez bárhol, bármikor megtörténhet. Bizonyára csak a puszta véletlen műve tehát, hogy ismét összefutottál a kis gilisztafiúval. Lehet, hogy lesz még ilyen, csak arra kérlek, hogy legyél jókislány, és ne háborgasd. Hagyd, hogy ahogy jött, vissza is térhessen majd a föld alá.”
Durci Gyuri talán nem is sejtette, de egyelőre szerencséje volt azon a téren, hogy a tündérhercegnők hajlottak édesapjuk szavára. Így Rosytól egy időre biztosan nyugta lesz. Azt persze még így sem garantálhatta senki, hogy Yummy nem veti majd ki rá hálóját, ha egyszer megpillantja, miközben éppen kiszellőzteti a talajtól fülledt állapotba került gyűrűjeit. De Rosy most egy kis időre talán belenyugodott abba, hogy földigiliszta és tündér között sajnos nem alakulhat ki barátság.
Rosy gondolt egyet, és átsétált a szomszéd faluba az ottani tündérgyerekekhez. Megismerkedett egy tündérlánykával, Lilivel, és elmesélte neki a kalandjait, amik a kis, mindig morcos Gyurikához fűzték. „Nahát, ilyenek már velem is történtek!” Csodálkozott rá Lili. „Nem tudom, hogy miért ilyen bosszúsak ezek a lények.” És, hogy Lilit, az újdonsült barátnőjét is felvilágosítsa, Rosy elmesélte neki azt, amit ő az édesapjától hallott.
Lili és Rosy nagyon jól megértették egymást, máris örök barátságot fogadtak, pedig még csak most találkoztak először. Arra is rájöttek, hogy voltak olyan éjszakák, amikor egyidőben, éppen ugyanazt álmodták. Biztosan voltak benne, hogy ilyen csak a lehető legjobb barátnőkkel történik meg.
„Van kedved egyszer eljönni az udvarba? Van egy testvérkém is, aki biztosan nagyon szívesen találkozna veled!” Mondta Rosy Lilinek, amikor látta, hogy a Nap éppen lenyugodni készül, és tudta, hogy őt a vacsoránál várják haza.
„Először nem nagyon hittem el, hogy tényleg a hercegnőnk vagy, hiszen olyan kedves vagy és barátságos, de nem is ez számít. Csak a barátságunk fontos! És természetesen szívesen meglátogatlak téged majd én is.” Lili és Rosy hatalmas öleléssel búcsúztak el egymástól.

Rosy pedig, amikor hazatért, nagy örömmel újságolta, hogy most olyan lénnyel találkozott, aki hajlandó volt vele barátkozni, és elég hamar sikerült örök szövetségre lépniük egymással. Grannyt és Morrist meg sem lepte, hogy egy másik tündérkéről van szó. „Látod, kislányom, aki olyan, mint mi, az könnyen a barátod lesz. Néha nem szabad kilépni a környezetünk adta lehetőségek közül.” Mondta Morris, és Grannyvel magukhoz ölelték mindkét lánykájukat.

2017. április 20., csütörtök

Durci-Gyuri és a nagy esőzések

Avar-mesék
Durci-Gyuri és a nagy esőzések

Valahol, az őszi avarrétegen túl, de még a pihe-puha talajtól is alább, a giliszták népe serénykedik nap, mint nap. Nem szerették azt sem, ha száraz és kemény a talaj, akkor bizony nagy feladat volt haladni benne. Jó volt, ha kicsit nedvesebb volt, mert az nagyban megkönnyítette a dolgukat. De ma kegyetlen szitkozódásra késztette valami Gyurit, a kis gilisztát. Ismét méltó lett volna a Durci-Gyuri névre, ha Rosy kezei közé kerül. De most más bőszítette fel szegény kis teremtést. Ugyanis mire hajnalok hajnalán felébredt, már komoly pocsolyák gyűltek kényelmes kis ágya körül.
 Gondolta, gyorsan átrohan édesanyjához. Hatalmas erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy elérjen a szomszédig, ugyanis mindinkább lefelé húzta a túlzottan átlucskosodott talaj. Elképesztő volt, hogy ami azt otthona volt mindig is, most ennyire ellene fordult, és őt, aki mindig csak segített rajta, most ennyire hátráltatja. „Édesanyám! Édesanyám, itthon vagy?” Kiabálta Gyuri, de mivel választ nem kapott, saját elhatározásából hatolt be az odúba. Csodák csodájára odabent tisztaság és szárazság honolt, az idős gilisztanéni pedig még mindig az igazak álmát aludta. Csak most, fia érkezésére riadt fel hirtelen. „Gyurikám! Olyan rég láttalak, hát mi járatban erre?”
„Borzalmas dolgok történnek odakint, anyukám! Ki ne mozdulj ma, biztos halál lenne!” Mondta kétségbeesetten Gyuri, és csak az szorította össze jobban a belsejét, hogy tudta, a törvények szerint neki ma mindenképp ugyanúgy kell tennie a dolgát, mint egy átlagos napon. Anyukája csak azért lehetett biztonságban, mert már megengedte neki a társadalmuk, hogy sok munkájának köszönhetően nyugdíjba menjen.
„Bizonyára megint a nagy esőzések ideje van.” Jegyezte meg nyugodtan Gyuri anyukája, mire a fia teljesen meglepődött.
„Hát, te már találkoztál ilyennel? És a te házad, hogy-hogy még épségben van?” Rögtön két kérdés is megfogalmazódott benne, amiket nem is fojtott el magában.
„Persze, hogy találkoztam! Négyévente egyszer jelentkeznek ezek a szökőzáporok. Az előzőknél még te kisebb voltál, így nem kellett dolgoznod. Nem is szóltam róla, itthon hagytalak, azzal, hogy ki ne mozdulj, te pedig jó kisfiú voltál, és itthon töltötted azt a három napot, míg el nem kezdett visszarendeződni a talaj szerkezete.” Válaszolta meg rögtön az első kérdést a gilisztamama. „Valamint azt is alaposan megmondtam neked, hogy rendesen szigeteld le az odúdat, kisfiam. Miért nem hallgattál szegény, öreg, és kellően tapasztalt édesanyádra?”
Gyuri lesütötte a szemeit. „Bevallom, anyukám, tényleg hibáztam, de segíts, most így aztán hogyan vészelhetem át ezt a három napot?”
A gilisztamama magához húzta meggondolatlan kisfiát, akit mégis annyira szeretett. „A házon majd bizonyára rengeteg javítanivalód akad majd, de jól bánsz a talajjal, nem lesz semmi probléma. De hallottam ám olyat, hogy vannak olyan ruhadarabok, amik segítenek haladni a lucsokban. Valami úszógumi a neve, menj, látogass meg sok mestert, hátha lesz valaki, aki tud majd segíteni!” Ezzel a az idős giliszta útjára engedte kisfiát, Gyurinak pedig több sem kellett.
Első útja az ácshoz vezetett, ő lakott hozzájuk a legközelebb. Hosszasan dörömbölt a nagy, masszív szálkaajtón, mire az feltárult előtte. Az ácsgiliszta alvóruhájában állt előtte, hiszen Gyuri nagyon korai vendégnek számított. Ugyanis még munkaidő kezdete előtt meg kellett szereznie az úszóalkalmatosságot, aminek segítségével minden gond nélkül teljesíteni tudja a rá szabott feladatot. „Nahát, nahát, kit látnak szemeim. Itt a Gyűrűs Gyuri! Mi szél hozott erre?” Kérdezte nagyokat ásítva a másik giliszta.
„Ács Uram, nekem szükségem lenne valami jó kis úszóalkalmatosságra, ugyanis szenvedés ebben a lucsokban haladni!” Nevetve csóválta a fejét az Ács.
„Rossz helyen kopogtatsz, drága barátom. Én a fával dolgozom, amivel aztán sajnos úszni nem is lehetne, ha arra lenne való, csak süllyedni. Megnézheted az ajtómat, azt is magam ácsoltam, ha ilyesmire lenne szükséged, állok rendelkezésedre.” Ajánlotta azért rögtön saját portékáját az ácsgiliszta. Mindig is felcsillant a szeme, ha valamiféle üzlet volt a láthatáron.
„Köszönöm, úgyis teljesen fel kell újítanom majd a lakásom, biztosan szükségem lesz új ajtóra is.” Mondta Gyuri, és gyorsan visszakozva elbúcsúzott az idejekorán felébresztett ácstól. Fogalma sem volt, kihez kellene fordulnia, mert gondolta, egy olyan giliszta, akinek mindene a fa, nem biztos, hogy tudna neki segíteni a ruhák terén.
A szomszéd tábláján a bognár foglalkozásnév szerepelt, és mivel nem volt kedve próbálkozás nélkül továbbhaladni, hát hozzá is bezörgetett, próba-szerencse elhatározással. „Nahát, Gyűrűs Gyuri! Mi járatban erre?” Fogadta kedvesen, már kevésbé álmosan, mint az ács, a bognárgiliszta is Gyurit.
„Olyan dolgot keresek, amivel ebben a lucskos talajban is könnyebben közlekedhetnék. Felkészületlenül ért a nagy esőzés! Tudsz segíteni nekem?” Nagyon reménykedett, de a bognárgiliszta is bűntudatosan rázta a fejét.
„Tudok én közlekedésre alkalmas dolgokat alkotni, de azt inkább száraz időben, a felszínen lehet használni. A szekerek az én mesterségem tárgyai!” Gyuri nagyot csodálkozott, és ennek hangot is adott.
„Én úgy tudtam, hogy a felszíniekkel, történetesen a tündérekkel nagy ellenségeskedésben vagyunk, te meg nekik dolgozol? Érdekes, felettébb érdekes.” Dünnyögte.
„Olyan fizetséggel tudnak szolgálni, ami csak nekik van, de nekünk is néha égető szükségünk lehet rá. Az egerek pedig szállítmányoznak. Jó egyezmény, szavamra.” Felelt meg Gyuri kérdése a bognár.
„Hát, egér legyek, ha én ezt megértem valaha is. De köszönöm, hogy meghallgattad panaszaim.” Mondta Gyuri, és segítség nélkül bár, de odébb állt.
Útja a kékfestőhöz vezette. Nem tudta, hogy pontosan mit jelenthet ez, de gondolta, tesz egy próbát, még akkor is, ha nem tudta, mit jelent a szó, ami a foglalkozást jelöli. Azt sem tudta eddig, hogy van ilyen a giliszták között. Megjegyezte magában, hogy eztán fúrás közben sokkal jobban oda fog figyelni a környezetére. Elolvas minden táblát, megnéz magának minden arcot, még akkor is, ha ez lassítja majd a haladásban. Erre sem gondolt volna korábban, hogy ő egyszer majd újra a tanulásra adja a fejét.
Óvatosan kopogott a kékfestő ajtaján, amit sok apró minta díszített, teljesen elvarázsolta Gyurit, belefeledkezett a sok virág bámulásába. El is felejtette, hogy milyen helyzetek dúlnak körülötte, a mintákat nézve tavaszba kerülve érezte magát. A kék alapon lévő fehér apróságok úgy magába szippantották, hogy valósággal megijedt, amikor kitárult az ajtó, és egy hasonlóan „kékfestett” ruhába öltözött giliszta asszonyság jelent meg a nyílásban. „Nahát, a kis Gyurika!” Szólalt meg az imént említett giliszta a gurgulázó, nagymamás hangján. „Olyan régen nem láttalak. Mióta anyukád nem mozdul ki otthonról, és nem az ő kezét fogva közlekedsz, nem is nagyon sikerült látnom téged. Kerülj beljebb!” Gyuri nagy meglepettségében nem is nagyon tudott mást tenni, mint engedelmeskedni a kékfestő asszonyságnak. Nem is tudott oly módon rögtön a tárgyra térni, mint az előző két alkalommal, csak reménykedett benne, hogy ezúttal jó helyen kopogtatott.
„Kérsz valamit enni, drágaságom? Van itthon rothadt gyökerem, jó sok, apró darabka, elhiheted nekem, nagyon ínycsiklandó! De hoztam a felszínről kisebb leveleket is, amiket én magam rothasztottam, eredeti, titkos családi recept alapján. Életemre merek esküdni, ilyen finomat még nem ettél!” Lelkendezett a kékfestő asszonyság.
Gyuri tudta, hogy megsértené, ha nem fogadna el valamit, így ebből is, abból is fogyasztott nagyon aprócskát. Majd igyekezett feltenni a kérdést, ami miatt eredetileg is érkezett. „Céllal jöttem ma, asszonyom.” Kezdett bele Gyuri, de azonnal félbe lett szakítva.
„Tudtam én, Gyurikám, hogy nem emlékszel rám. Szólíts csak Gizi néninek. Anyukád tudja a nevem, biztos vagyok benne, hogy még emlékszik a Gyűrűzött Gizellára, együtt tanultunk az első osztályban, csak anyukád aztán mást akart csinálni. De én lettem a gilisztatársadalom egyetlen és legtehetségesebb kékfestője, én ám, a Gizike!” Nagyon büszke volt magára az asszonyság, Gyuri pedig érezte, hogy itt bizony nagy kihívás lesz a tárgyra térni.
„Nagyon dicséretes…Gizi néni, de én most éppen segítséget akarok kérni.” Bátorkodott előhozakodni, de megint félbe lett szakítva.
„Segítségért. Jaj, szegény Gyurikám, mi probléma érhet egy ilyen édes kis gilisztafiúcskát, mint amilyen te vagy. Nagyon reméli ám a Gizi néni, hogy tud neked segíteni. Gizi néni mindenben tud ám segíteni, biztos vagyok benne, hogy jó helyen kopogtattál, egyet se félj, majd mi nyélbe ütjük a dolgot, bármiről is legyen szó!” Gyurinak felcsillantak a szemei, és mély levegőt vett, hogy most aztán, ha törik, ha szabad, előáll a problémájával.
„Váratlanul ért engem, Gizi néni, ez a nagy esőzés, és azt szeretném, ha valaki úszóalkalmatosságot készítene nekem, ami segítségével gond nélkül végezhetem a dolgom.” Erre borús lett a hangulata a kékfestő asszonyságnak, ugyanis érezte, hogy ehhez a problémához az ő tudománya bizony kevés.
„Menj a cipészhez.” Mondta nagy okosan. „Ő majd biztosan készít neked valamit. Én meg kidíszítem csinosra!” Gyuri illedelmesen megköszönte a segítséget és a vendéglátást, meg persze a kedves szavakat, és bár nehezére esett még mindig a latyakos talajban közlekedni, meg sem állt a cipészig.
Mire odaért, a cipészműhely már tárva nyitva volt, a cipészgiliszta bent készítette serényen a lábbeliket, és nagy mosollyal fogadta Gyurit, amikor meglátta az ajtóban. „Gyurikám, hát te fogsz ma fuvarozni a felszínre?” Kérdezte rögtön, már a nevén szólítva a kis gilisztafiút. Gyuri meg is lepődött, hogy bár ő nagyon keveseket ismer, őt édesanyja miatt szinte mindenki. De erre most nem tért ki, mert csak ismét veszített volna az értékes idejéből. „A kis Rosy már biztosan várja az új tánccipellőit!” Gyuri egy pillanatra össze is rándult a tündérhercegnő nevének említésére, de nem kezdett el pörölni, csak megjegyezte magában, hogy nincs az az Isten, akiért ő még egyszer szóba elegyedne azzal a kis szörnyeteggel. „Nem, nem, cipészuram.” Rázta meg a fejét Gyuri. „Én úszóalkalmatosságot szeretnék kérni magától, a kékfestő Gizi néni küldött ide.”
A cipészgiliszta nagyot nevetett. „Dehogy tudok én úszóalkalmatosságot csinálni! Én csak a lábravalókat készítem. Az a bugyuta Gizi nénéd csak a gazak rajzolásához ért, ne hallgass rá ilyen fontos dolgokban. Menj a szabóhoz, jó barátom, ő biztos tud neked segíteni, a varrónő feleségével, meg a kis cérnarágó porontyokkal együtt. Bár az utóbbiak lehet, hogy inkább csak hátráltatják a fiatal párocskát a munkában.” Gyuri egy pillanatra elszomorodott, de aztán ráébredt, hogy bizonyára már a célegyenesben van, így szárnyakat növesztett gondolatban, és igyekezett csak úgy repülni a szabóék háza felé. Nehéz volt az a lucskos, süllyeszteni akaró talajban, de minden erejét összeszedte, és alig több, mint tíz perc alatt odaért.

A varrónő giliszta nyitotta előtte szélesre az ajtót, és hatalmas mosollyal az arcán tessékelte be, amikor végighallgatta Gyuri búját, panaszát. Gyorsan méretet vettek Gyuri gyűrűiről, és csak úgy égett a munka a fiatalok keze alatt. Egy-kettőre elkészült a szép úszógumi. Most nem is volt Gyurinak ideje arra, hogy visszamenjen a kékfestő Gizi nénihez, aki kidíszítette volna a csodás tavasszal. Sürgős fúrnivalója akadt a Keleti határnál, ami mindjárt könnyebben ment, hogy volt, ami fenntartotta, éppen abban a magasságban, ahogy ő eltervezte, és nem hagyta lesüllyedni. Gyűrűs Gyuri örökké hálás volt ezután a szabónak, és a feleségének. Majd talán egyszer nekik is lesz szükségük egy kis fúrásra, ha esetleg új kutat akarnak, vagy valami hasonló. Akkor majd ténylegesen meghálálja kedvességüket, és ő is tesz értük valami hasznosat.

2017. április 19., szerda

Téli avar-mese - Rosy és az első hópehely

ROSY ÉS AZ ELSŐ HÓPEHELY

Különös reggelre ébredt ma az Avar-ország összes lakója. Mert valahol, az örökké színes avarrétegen is túl, lehullottak az évszázad első hópelyhei. Már sejthető volt előző este is, hogy valami fura dolog fog történni, mert olyan jeges szél kavarta meg a leveleket, hogy minden kis tündérnek szorosabbra kellett húznia a ruhácskáját maga körül. Úgy érezték, menten megfagynak. A testvérek, Rosy és Yummy egymással szorosan összebújva tértek nyugovóra, Lorry pedig, az örökké csacsogó kiskutya, csendesen, vacogva bújt be közéjük a sok-sok réteg levéltakaró alá, amivel igyekezett a két hercegnő védekezni a jeges széllel szemben.
 „Brrrrrrr. Mi ez, amit ilyen rossz érezni, brrrr, Gazdikáim?” Kérdezte vacogva, panaszosan Lorry, amikor már sokadszorra nem találta a helyét a csípő, maró hideg miatt, ami néha még a levéltakarók alá is beette magát.
 „A mami azt mondta, hogy mi fázunk, és azért, mert hirtelen nagyon-nagyon hideg lett.” Mondta Yummy, Rosy pedig helyeslőn bólintott. „Vau, vau. Úgy gondolom, nem nekem való ez a hideg.” Panaszkodott tovább Lorry.
 Nem tudni, hogy az álmosságnak, vagyis a nagyon szorgos álommanóknak, vagy a hidegnek köszönhetően, de a két tündérlányka és a kiskutya a valamelyest védett alvóhelyükön végül hamar ringató, mély álomba szenderültek.
 Reggel, mire felébredtek, a szél már kicsit csendesebben fújt, de alább teljesen még nem hagyott. Ami még meglepőbb volt, hogy amikor a kis felderítők csapata – Rosy, Yummy és Lorry, a kiskutya – kimerészkedett az avar tetejére, már nem a megszokott színekkel találták szembe magukat. Hanem minden fehér volt, és a levegőből is ez a hideg, porcukor vagy lisztszerű valami szállt alá. És ez a dara bizony a maga jeges hidegével körülvattázott mindent, amerre csak a szem ellátott. „Valaki ellopta az erdőnket! Mama, papa! Az erdőnk nincs sehol! Gyertek gyorsan!” Rohant vissza az udvarba kétségbeesetten Rosy, és hasonló rémülettel, csendben futva követték őt Yummy és Lorry is, utóbbi hol lihegve, hol eszeveszetten csaholva. „Vau, vau, vau!”
 „Lassítsatok, drágáim! Szépen álljatok meg, és mindenki mondja el a panaszát!” Szaladt eléjük Granny, a tündéranyuka. Lihegve, kifulladva álltak meg mind a hárman, és néhány percig egymás szavába vágva próbálták meg tudatni, mi történt odakint. Persze ebből Granny, és az időközben megérkezett Morris semmit sem értettek.
 „Egyenként, ha lehetséges.” Mondta mosolyogva Morris, a hercegnők édesapja.
 A két kislány összenézett, majd szavak nélkül megbeszélték, hogy Rosy lesz az, aki töviről hegyire minden elbeszél. Így ő előrébb lépett, a többiek pedig hátulról támogatták csendesen. „Tegnap este, ahogy mondtuk is, nagyon fáztunk. Ezt ti mondtátok nekünk, anya, apa, hogy a fura érzésnek ez a neve. És ma pedig azt vettük észre, hogy eltűntek a színek, csak fehér minden, amerre nézünk. Ellopták az erdőnket!” Tette hozzá a végére panaszosan Rosy.
 Granny és Morris legszívesebben nevettek volna kislányaik naivságán, de tudták, hogy itt az ideje annak, hogy ezt a dolgot is elmagyarázzák a kicsiknek. Bár, ők is ritkán láttak eddig havat, akkor sem vonta be pehelytakaró az egész tájat, de az idők változnak, annak rendje és módja szerint. „Nem kell aggódnotok, az erdő ugyanúgy körülvesz minket, csak éppen az egész tájat fehér takaró burkolta be. Az idők változnak, erre is ez a magyarázat. Most már, ha minden igaz, és jól tudjuk, négy részre szakad majd az évünk. Az esős, iruló-piruló erdei ősz is csupán negyede lesz ennek a nagy órának, nem pedig fele, mint eddig. Ebből következik majd ez a hideg, dermesztő fehérség, ami szintén ugyanannyi ideig vendégeskedik majd nálunk. De nem kell aggódnotok, amikor kibújik az első fehér virág a nagy fehér dunna alól, már azt jelzi majd, hogy enyhül az idő, és hamarosan eljön a vidámság és a lágy melegség az erdőnkbe. Rügyek pattannak a fákon, elolvad a hó, madarak csicseregnek majd vidáman minden egyes reggel. Aztán a levelek is újra megjelennek a fák ágain, finom gyümölcsökkel és más termésekkel is elkápráztat minket a természet. Majd, ha ez az időszak is éppen annyit vendégeskedik nálunk, mint az összes többi, újra megtarthatjuk az őszünnepet.” Mondta mosolyogva Granny, amikor mondandója végére ért. A kislányok kicsit gondolkodtak, majd csak azután feleltek: „Most komolyan olyan sokáig hideg lesz, és nem látjuk majd az avartakarót? Nem szerezhetünk magunknak új leveleket?” Panaszkodott keservesen Rosy, de Yummy sem hagyta annyiban a dolgot. „De hiszen akkor nem is mehetünk olyan hosszú időn keresztül sehová!”
„Már hogyne mehetnétek? Nem ítéltünk titeket szobafogságra.” Csodálkozott Morris.
„De kinek van kedve ilyen rossz időben bárhova is menni? Vau, vau, vau.” Mondta mind a hármuk nevében a kiskutya. Erre Morris és Granny nagyon jót nevettek.
„Azt sem bánjuk természetesen, ha itthon maradtok. De ne érezzétek korlátozva magatok a mozgásban. Amikor csak kedvetek támad, a kapu nyitva áll előttetek.” De a kis csapat nem a kapu, hanem közös hálóhelyük felé vette az irányt. Alaposan bevackoltak a levéltakarók közé, és elszomorodva ismét mély álomba merültek.

Néhány órával később reményekkel telve ébredtek. „Jaj, csak adja Jézuskánk, hogy rossz álom volt, és újra visszahozták az erdőnket!” Mondta Rosy, miközben még ki nem nyitott szemecskéit dörzsölte két apró öklével. „Remélem is.” Tette hozzá Yummy. „Vau, vau! Biztos csak egy rossz álom volt. Vau.” Bizakodott velük együtt Lorry, de a kedvük azonnal elromlott, ahogy lábukat kidugták a levéltakarók alól, és talpaikat megcsiklandozta a jeges szellő.
 „Szerintem fel se ébredjünk ma, vau, vau.” Vetette fel az ötletet a kiskutya, de a hercegnőkön győzött örök kíváncsiságuk.
 „Fel kell fedeznünk ezt a havat, vagy micsodát is!” Jegyezte meg harciasan Yummy, és megemberelve magát, nagy lendületet véve, kipattant az ágyból. „Brrrr.” Rázta meg a hideg, de immár nem törődött vele. Mind a ketten belebújtak, és Lorryt is belesegítették a meleg kabátkákba, amiket Morris és Granny készítettek oda, míg aludtak. A sálak, sapkák, kesztyűk, csizmácskák is rendre a helyükre kerültek, és már nem is tűnt olyan riasztónak ez a tél nevű valami, meg a hideg sem csípte annyira minden tagjukat, mint azelőtt. Arcuk, orruk bár kipirosodott, de ez volt a legkevesebb.
 Így aztán sokkal bátrabban merészkedtek a kapun kívülre is. Mivel már Lorry sem fázott, hatalmasakat ugrált, hófúvásból hófúvásba, ki sem látszott a fehér takaróból. „Ez, vau, klassz, de nagyon. Vau, vau, vau, vau!” Hatalmasakat játszott. Míg a tündérhercegnők kicsit bátortalanabbak voltak. Épp, hogy csak meg-megérintették a havat, apró köröket, majd később szívecskéket és virágokat rajzoltak beléjük, meg különbözőképpen ollózott leveleket. Hiába nem fáztak már annyira, hiányzott nekik az ősz.
 „Miért vagytok ilyen kedvetlenek, babácskáim?” Sétált ki hozzájuk Granny, ő maga is alaposan felöltözve.
 „Semmi nem olyan még mindig, mint eddig volt. Nem tetszik így sem.” Motyogta az orra alatt Rosy. „Így Lilit sem engedik majd át a szülei, egészen biztos vagyok benne. Amúgy is messze van az a másik falu, hát még így milyen távolra került.”
 „Ráadásul mindjárt sötétedik! Miért van előbb sötét, mint máskor?” Fűzte tovább a panaszláncot Yummy is.
 „Holnap délelőtt majd akkor átmentek ti Lilihez, mit szóltok hozzá?” Kérdezte mosolyogva Granny. Bízott benne, hogy sikerül a lánykáit végre jobb kedvre deríteni. Lorrynak tetszett volna az ötlet, hogy kiránduljanak egyet, de a két tündérlányka nélkül ő sem mehetett sehova.
 „Most még repülni sincs kedvünk, nem hogy sétálni!” Folytatta a mormogást ismét Rosy. Így aztán Lorrynak sem volt esélye sem arra, hogy világot lásson ebben a számára most már csodálatos környezetben. Neki onnantól kezdve, hogy nem fázott, kutya baja sem akadt.
 „Gyertek drágáim, üljetek az ölébe maminak, odabent, apa meg majd főz finom, meleg teát.” Terelgette be az avarpalotába gyermekeit, és a kiskutyát Granny. „Mondok nektek egy történetet, ami talán majd segít megérteni ezt az egészet, ami körülöttetek történt, míg aludtatok.”
„Figyelj, Rosy, majd megtudjuk, hogy életünk egész őszét átaludtuk, és vége a világnak!” Durcáskodott tovább Yummy, mire Granny csak mosolyogva rázta a fejét.
 „Sokkal jobb magyarázatom van erre, és egészen biztos vagyok abban, hogy ez még nektek is tetszeni fog. Meg fogjátok szeretni ezt az évszakot is. Mert bizony, ezt a négy időszakot, amelyek váltják egymást, évszakoknak szokás nevezni!” Mondta Granny, és egy-egy bögre tea mellett maga köré gyűjtötte gyermekeit, és a kiskutyát, akivel kiegészült a kicsit sem lelkes hallgatóság. A lánykákat nem annyira érdekelte ez a mese, a kiskutya pedig ment volna vissza a hóba játszani, annyira megszerette a fehér valamit, ami pillanatok alatt vízzé, iható vízzé olvadt el, amikor hozzáért!
 „Van egy nagyon kedves, aranyos, idős tündérnagymama.” Kezdett bele a meséjébe Granny, de a két kislány azonnal a szavába vágott.
 „És ez hogy jön ide?” Kérdezte Yummy türelmetlenül.
 „Nem csak egy van, akad több is.” Méltatlankodott Rosy.
 „Türelem, gyerekek, hagyjátok anyácskátokat mesélni!” Szólt közbe Morris, aki a következő kanna teát ízesítette éppen. „Én már ismerem a mesét, nem is olyan hosszú, megéri végighallgatni.”
 „Nos, akkor, folytatván: ez az anyóka különleges, ő felel azért, hogy sok fehér pehely hulljon alá, és fehér takaróval vonja be a pihenő fákat, bokrokat, növényeket. Nem csak nekünk kell ugyanis, hanem nekik is szükségük van meleg takaróra. Megelőzve kérdésetek, mert már látom, hogy szólnátok: ami nekünk hideg, az másoknak lehet meleg is. Ez az anyóka nagyon fáradt volt az elmúlt években, ti ezért nem láthattatok olyan sokáig havat. De most már elegendő ereje van ahhoz, hogy ellássa ismét régi teendőit.” Fejezte be a mesét Granny, amihez persze mindenkinek volt hozzászólnivalója.
 „Már értem.” Tette hozzá okosan Rosy.
 „Hát, ez fantasztikus. Vau, vau, vau!” Örvendezett Lorry, a kiskutya.
 „Szerintem meg pihenhetett volna még az anyóka.” Dünnyögte Yummy. Ő hajthatatlan volt, nem lehetett meggyőzni arról, hogy ez igenis így van rendjén. Nem látta azt, hogy mennyire fantasztikus dolgokat is lehet művelni a fehér paplanban.

 Granny és Morris mosolyogva nézték gyermekeiket, akik, este lévén, inkább ismét bevackolták magukat avarágyukba. Az édes álom, a mesének köszönhetően, hamar lehullott szemükre.

2017. április 11., kedd

A Magyar Költészet Napjára


Marosi Katalin
SzületésnapoDra

Volt egy kor, és voltál TE,
volt egy nép és élt mese.
Volt szerelem, és költészet,
zsenge ágból fakadt az élet.

Voltál TE és elmondtad:
tiszteletet a magyarnak!
Mertél szólni nyomorodról,
„soha nem volt” otthonodról.

Nem volt apád, sem anyád,
szívedben félelem vert tanyát.
Isten, haza eldobott,
a fájdalom szívedhez fegyvert fogott.

Most mégis, költő, van hazád.
A nép szívében versz tanyát.
Az emléked, lásd, nem sivár,
Mindenki Boldog Születésnapot kíván.


Pécs, 2017. április 11.

2017. április 9., vasárnap

Könnyekre dúdoló

Marosi Katalin
Könnyekre dúdoló

Én és te,
a világ közepe.
Te és én,
két elsodródó levél.
Ág és szél:
a megtépő, és akit tép.
Szél és ág:
az ág vágyik rá!
Víz és tűz:
valami összefűz.
Tűz és víz:
erősebb, mi szétszakít.
Levél és erezet:
ő téged örökre szeret.
Erezet és levél:
kívánja: boldog legyél!


Pécs, 2013. 03. 07.

2017. április 8., szombat

Szolgálóként egéréknél

Avar-mesék
Szolgálóként egéréknél

Egyszer volt, hol nem volt, az avaron innen, és túl, az elszáradt levelek alatt két nép élte kicsit sem békés életét. Az egerek és a tündérek társadalma mindig harcban állt, de inkább a kis, törékeny tündérek rettegtek a nagy, hatalmas és erős egerektől.
 Mindez a rettegés nem volt alaptalan. Volt egyszer, hogy amikor a kis tündérkék csinálták napi feladataikat, megjelent a nagy, zord képű egérkirály az udvarukban, és elrabolta Mimmyt, a mindenki által nagyon szeretett kis árva tündérleányt. Sírt is Granny szünes-szüntelen, ekkor volt, hogy az emberek világára negyven nap és negyven éjjel zúdult az eső.
 Mimmy nagyon nekikeseredett, nem is szólt, nem is mozdult három álló napon keresztül. Rettegett, félt a gonosz egérkirálytól. Még a kedveske egérherceg sem tudta megvigasztalni. Pedig Cin titokban, amikor senki sem látta, próbált kedvére tenni az apró tündérleánykának. „Mi a neve, kisasszony, legalább ennyit mondjon meg nekem.” Cin udvariassága határtalan volt, mégsem ment vele semmire. A kis tündérlányka vigasztalhatatlan volt, csak hullt, hullt a könnye, szinte már folyót lehetett volna rekeszteni vele.
 „Miért vonultál olyannyira a sarokba?” Kérdezte máskor Cin. „Miért nem jössz ide hozzám? Hiszen én nem akarlak téged bántani!” De minden próbálkozása hiábavaló volt. Mimmy, a kis tündérke rettegése soha el nem apadt. Beléivódott a sok félelemmel eltöltött mese, melyeket gyerekkorában, kicsit sem alaptalanul, az egerekről hallott.
 „Csak az apám nem szeret titeket. De ennek ellenére, őt, Rangdolphot is lehet ám szeretni!” Próbálta néha védeni az apját is Cin. Ennek ellenére a kis Mimmyből először a világ addigi legkeservesebb sóhaja szakadt csak föl. „Miért nem engedtek engemet haza? Oda, vissza az enyéim közé?” Erre az egy kérdésre Cin, az egérhercegecske sem tudott kielégítő feleletet. Így aztán ő is nekikeseredett, de nem ülhetett a fogoly mellé búslakodni, az apja kitagadta volna. Valamint ebből kifolyólag nem búslakodhatott semmiképp, az apja előtt bátornak és erősnek kellett mutatkoznia, mint egy leendő, esélyes trónutódnak.
 „Ne búslakodj, mélyen tisztelt tündérkisasszony. Jönnek majd még jobb idők!” Motyogta Cin úrfi két keserves, mély sóhaj között.
 „Csak engedjetek haza, és rögtön jönni fognak szebb idők.” Szajkózta Mimmy, mást sem tudott mondani. Soha nem volt otthona, úgy gondolta, nem szereti senki. Most viszont vágyott haza, tündérhonba, máris volt otthona. Hiányzott neki Granny is, a mamuska, aki annyira szerette. Már csak akkor jutott eszébe mindez, mikor úgy érezte, végleg elveszítette.
 Mimmy nem is sejtette, hogy nyugalma csak addig tart, míg Cin helyett Rangdolph vissza nem tér. Amikor az egérkirály megérkezett, Mimmy minden ízében összerezzent. „Ne félj asszonyság, nőt sose bántanák. De itt azt eszed, amiért megdolgozol! Nyomás a konyhára. Főzz, moss, takaríts, és garantálom, minden nap végén jut majd egy-két falat.” Mimmy azonnal felugrott, neki is iramodott volna, de nem tudta, merre a konyha. „ARRA!” Dörrent az egérkirály, és hatalmas, szúrósvégű botjával mutatta az irányt. Mimmy örült, hogy nem kell a gonosszal tovább egy teremben tartózkodnia. A hajbókolást elsietve, kapkodva indult meg a konyha felé, ami attól a pillanattól kezdve szűkebb börtöne lett.
 Senki nem szerette, senki nem szólt hozzá. Csak a munkát lökték oda neki. Ő pedig robotolt, véget soha nem érő napok követték egymást. Koszos lett a ruhácskája, szárnyacskái komoran hullottak le két dolgos kis keze mellé. Az a tündér, aki nem lehet boldog, szépen lassan elveszíti varázserejét. Mimmyt pedig nem volt, ki meg tudta volna vigasztalni. „Istenkém, ha élsz még, ha létezel. Miért nem segítesz énnekem?” Kérdezte olyan sokszor, és meredt az ég felé. És az égre tündöklő két szomorú szemében könnyek születtek, mint apró fényüket vesztett gyémántok, egyik a másik után.
 Csak Cin tartott ki nagyon hosszan. Ha el tudott szabadulni apja hosszas hegyi beszédeinek fogságából, akkor rohant azonnal Mimmyhez, amint már nem volt szem előtt. „Kisasszonyka, kíván valamit kegyed?” Kérdezte reménykedve, hogy valamit tehet az örökkön búval bélelt szolgálólányért. De az már csak annyit sem válaszolt, hogy haza szeretne menni. Nem volt már szívének óhaja, kiveszett belőle a lelkesedés.
 Cin hercegnek más oka is lett volna arra, hogy közelebb kerüljön Mimmyhez, a tündérlánykához. Ott volt a tündérkék udvarában érdeklődésének fő tárgya, Rosy, a tündérek szépreményű hercegnője. Rég tervezte már, hogy udvarolgatna neki éppen, mikor ideje úgy engedi, de eddig még minden kísérlete csúfosan kudarcba fulladt. Így az volt a terve, hogy éppen kapóra jött, hogy az ő udvarukba került egy tündérlányka, majd azt magához édesgeti, elhiteti vele végre, hogy nem minden egér gonosz, csak éppen minden gonosz egér, és akkor, ha el tudja intézni, hogy Mimmyke hazajusson, akkor végre tisztára moshatja majd a nevét. Ez kellene ahhoz, hogy mindenféle riadalom elmaradjon, amikor őfelsége a tündérek közé merészkedik. Nem tehetett róla, szíve csakis Rosy hercegnőért dobogott szünes-szüntelen.
 De Mimmy ugyanolyan monoton végezte a munkáját. Napról napra minden reggel felszolgálta az udvarban élő egereknek a reggelit, délben az ebédet és este a vacsorát. Csak éppen arra vigyázott, hogy egyiküknek se nézzen a szemébe. Nem érezte magát még most sem közibük valónak, ezért próbált minél jobban ellenállni a kísértésnek, hogy bármelyiket is közelebbről megismerje. Kicsiny vállát súlyos terhek nyomták. Amikor csak tehette, lassan járt, mert nehezen cipelte őket törékeny egymaga.
 Még mindig nem törődött vele egyik másik szolgáló sem. Azok is éppen olyan változatlanul tették a dolgukat, akárcsak Mimmy. Pedig ők egerek voltak. Mimmy sehogy sem értette, hogyan nem boldogok a saját hazájukban. Hiszen őket még csak nem is rabolták el egyszer sem! Nem is tudják, milyen fájdalmat él át ez a kis tündérlány. Mégis olyan búvalbéleltek, mintha csak ezerszer akkora terhet cipelnének, mint amelyik megtörte az ő kis gyengécske szárnyait. Néha elgondolkodott magában, hogy lehet, ő már sosem lesz képes többé repülni. Az avarvilágba száműzetett egy örökkévalóra, és ott is csak apró lábain járkálhat. Szárnyai mozgásra képtelenek.
 Az egyik vacsoránál afféle elhatározásra jutott Merry, Cin kicsiny egérhúga: még aznap éjjel meglátogatja ezt a fura alakú szolgálót, amikor az már elpihen a szakadtas levélágyán, és magára húzza foltokért kiáltó avartakaróját. Nem az volt a szándéka, hogy megijessze, Mimmy mégis keserves sírásra fakadt. „Most meg mit bőgicsélsz ilyen keservesen?” Értetlenkedett Merry. Nem tudta hova tenni a fura lény viselkedését. Tudniillik ő még soha nem látott tündért, szomorút és ijedőst pláne nem.
 „Te nem is akarsz engem bántani?” Kérdezte szipogva Mimmy.
 „Hát, nem éppen azzal a szándékkal jöttem. Csak én, ami azt illeti. Nagyon kíváncsi lennék rád. Nem láttam még olyat eddig, mint amilyen te vagy.” A kis egérlány csak hebegett, habogott. Tudniillik, nagyon meg volt illetődve, zavarba is jött rendesen a saját tudatlansága miatt.
 „Én se tudom, mi vagyok.” Motyogta zavartan a tündérlányka, mert megilletődve vette észre, hogy egy hozzá hasonló, tőle mégis olyan sokban különböző kislány barátsággal fordul felé. Tényleg nem ellenségként érkezett az idegen helyre, amit most otthonának kényszerült nevezni.
 „Ne butáskodj. Olyan egyszerű. Én egér vagyok, te meg micsoda? Nincs szőröd, csak a fejeden valamicske, ami elég szép. Szárnyféle lóg a hátadról, hasonlóan, mint a vitorlásoknak, tudod, azok az izék, amiket szitakötőknek hívnak a felnőttek. Meg mások a lábaid, kezeid, és még csinos kis szoknyád is van.” Próbált pontos személyleírást adni Merry, mert eszébe jutott, hogy náluk az udvarban nincs egy darab tükör sem, nehogy rossz szerencse köszöntsön rájuk véletlen. Ez is az apja, az öreg király furcsa óvatosságából fakadt.
 „Tündér voltam régen.” Motyogta válaszképp Mimmy. De most már nem volt biztos abban, mi is ő valójában. Csak abban volt teljesen bizonyos, hogy amint szólt a tücsök három faluval arrébb, ő már talpon is volt, és kergette a napi teendőit, hogy ne halmozódjanak fel olyan hamar, és miután minden munkát elvégzett, legyen szusszanásnyi ideje is, megpihenni.
 „Az vagy most is. Konyhatündér.” Mimmy szája lefelé görbült, és amikor Merry észrevette, hogy nem éppen jól sült el a szójátéka, gyorsan kijavította magát. „Akarom mondani, igazi tündér. Ha néha mosolyognál is, az lennél.” Már-már úgy hangzott, mintha olyan okosnak gondolná magát, és ki akarná okítani a tündérlánykát, de Mimmy értékesnek gondolta az egérke szavait, és egy pillanatra ismét felcsillantak a szemei, oly sok idő elteltével újra.
 „Igen! Tün-dér va-gyok.” Próbálgatta Mimmy. „Tündér vagyok, tündér vagyok!” Megpróbált ugrándozva a levegőbe emelkedni, de szárnyai még nem bírták el, és visszahuppant a hézagos avartakaróra.
 „Ahhoz, hogy szárnyalj, nem elég az, hogy tisztában legyél önmagaddal és kiléteddel. Hinned kell abban, hogy bármi sikerülhet.” Ezekből a szavakból kiderült, hogy az uralkodói egércsalád tagjai közül Merry volt a legbölcsebb. Rangdolphról és többiekről szót sem ejthettünk ebben a beszélgetésben, Cin pedig túl naiv volt ahhoz, hogy igazán számítani lehessen rá. Csak igyekezett volna segíteni, de ha bajba került, máris a húgára volt szükség. De Merry még őrizte a gyermeki lelkét, mindemellett pedig egy idős uralkodónő mély bölcsességével volt felruházva a lelke mélyén.
 Mimmy és Merry egyre többet beszélgettek, minden nap, amikor leszállt az este, és nagy sötét szárnyaival bekebelezte Avarországot. Megvárták, míg nyugovóra térnek mind a szolgálók, és a királyi család összes tagja is. Ekkor elkövetkezett az ő idejük, és barátságukat az egymással megosztott történetekkel fűzték szorosabbra.
 Mimmy elmesélte, hogy mindig is árvaként élt, de amikor elszakították a sajátjaitól, akkor jött rá, hogy nagyon is volt mamuskája, és talán még testvérei is. Igazi dicséreteket zengett Grannyről. Merry pedig mesélt a másoknak gonosznak tűnő, kőszívű Rangdophról, aki azért mégiscsak apuka. És vicces történeteket mondott a bátyjáról, Cinről is. Ezek mindig megnevettették a kis tündérlányt, és később felbátorodva elmesélte, mennyire próbált segíteni neki Cin, hogy mégse legyen olyan szomorú. Butának és kicsit igazságtalannak tartotta magát, amiért semmibe vette az egérherceg próbálkozásait. Cin nagyot nőtt azokban a percekben Merry szemében.
 Alig egy hét telt el, és Merryből és Mimmyből a legeslegjobb barátnők lettek, szinte már testvérekké váltak, annyira kedvelték egymást. Mimmy bele is gondolt sokszor, miután Merry nyugovóra tért a saját ágyacskájában, hogy tulajdonképpen, ha Merry a húga, akkor Cin az ő bátyja is, és akkor lehetne bizonyára ismét apukája meg anyukája is. De akárhogy is igyekezett, nem tudta a gonosz és morc Rangdophot egy ölelésben elképzelni. De azért, ha sokat erősködött, el tudta magával hitetni, hogy most sem teljesen árva, hiszen egy barátnője már mindenképp volt. Merry, az ő tündéri egérhúgocskája.
 Telt, múlt az idő, és a beszélgetéseknek, nevetéseknek, öleléseknek és a tengernyi szeretetnek meglett az eredménye. Merrynek köszönhetően Mimmy ismét képes volt szárnyalni. Már nem zuhant vissza a toldozott-foldozott avartakaróra, ahányszor csak megpróbált felemelkedni a szárnyacskái segítségével. Mind magasabbra és magasabbra jutott. Mégsem vágyott már el, nem próbált megszökni. Tudta, hogy azzal fájdalmat okoznak kicsiny barátnőjének és egyben húgának, Merrynek. Granny mindig arra tanította, hogy szeresse azt, aki őt szereti, és saját döntéséből ne okozzon neki fájdalmat.
 Most pedig erős döntés elé állt: Granny, és az a család, aki tündérföldön várja, vagy Merry, akivel az utóbbi időben eltöltötte az éjszakát? Tudta, hogy fájna Merrynek, ha egyik este nem ő vinné a vacsorát, és a piciny levélágy szélén ücsörögve sem várná, amikor az éj leple alatt eljön hozzá. Egyelőre nem tudott volna helyesen dönteni, maradt hát Merry tündéri nővérkéje.


2017. március 27., hétfő

Az első nyilvánosan közzétett AVAR-MESE

Anyukák, apukák, mesét olvasó nagytesók, vagy éppen nagyik, figyelem! Ezentúl bizonyos időközönként, egy-két avarmese ki is kerül majd nyilvánosan a blogra. Ha hirtelen a régi doksikat nem tudjátok visszakeresni, pár mesét itt is találtok majd.
***

Elnézést/vigyázat: Korrektúrázatlan, nyers verzió.

***

Avar-mesék
Rosy és a tériszonyos gilisztafiú

Egyszer volt, hol nem volt, a vastag, védelmező avarrétegen is túl, élt egy gyönyörű tündérhercegnő. Nem volt még készen arra, hogy népének élére álljon, ezért hagyták, hadd játsszon, élje gyermekkorát, míg még nem lesz muszáj uralkodói trónszékét elfoglalnia.
 Így alakult, hogy egyik nap, amikor éppen olyan szépen sütöttek az őszi napsugarak, mint sok másikon, és még melengették a föld legfelső rétegét, útnak indult, kóborlásra szánta napját. Néha szökdécselt, néha repült, néha pedig tyúklépésben tette lábacskáit, egyiket a másik után, tökéletes sorrendben.
 Sok szépet látott, úgy érezte, mintha világot látna, amikor nagy ritkán néhány méterrel távolabb merészkedett csodaszép otthonuktól. Néha, ha talált valamilyen különleges színű levelet, akkor hosszú perceken húzta maga mögött, cipelte az ágyikója felé. Közben pedig örvendezett, hogy más színű levéllepedőt szerzett magának. Volt már nagyritkán zöld, de szép sárga, kellemes barna, és olykor csodálatos bíbor is.
 De most éppen másra vadászott. Új barátot szeretett volna szerezni magának. Az udvarban ott voltak ugyan a testvérei, de velük már unalmas volt a játszadozás. Új kalandokra vágyott. Míg ment, mendegélt, kiért az esőáztatta patakpartra is. A kis kacagó, szaladó patak még nem olyan régen vonult vissza medrébe, s amit maga mögött hagyott, csupa-csupa sár volt. Rosy lépései nyomán cuppogó hang hallatszott, nehézkesen haladt a part mentén. Minden egyes alkalommal külön erőfeszítésre volt szükség, hogy lábacskáit megemelje, és újra visszahelyezze a talajra, ami menten térdig elnyelte őt.
 Így haladt néhány percen keresztül, amikor meglátott valami kicsi, rózsaszín madzagvégszerűséget, ami kiállt a földből. De nem lehetett madzag! Hiszen ez a valami össze-vissza izgett-mozgott, és egyre kisebb lett! Egy pillanatra sem állt meg. Rosy tehát sietett, ahogy csak tudott.             Még éppen időben érkezett, és el tudta kapni azt a valamit, ami kiállt a földből.
 Eztán csak húzta, húzta, és közben egyre csak hátrált. Nagyon hosszú volt az a valami, találgatott is serényen. „Mi lehet ez? Vajon egy élő ugrálókötél?” Nem volt egyszerű dolga, csúszós, nyálkás kötél volt a kezében, és ő meg piciny, ellenben azzal a hosszú, rózsaszínes valamivel. Ádáz harcot vívtak, az haladt volna előre a sárban, ő pedig mindenképp ki akarta rántani onnan. Végül persze Rosy bizonyult erősebbnek, ő győzedelmeskedett, mint később kiderült, a gilisztafiú felett, de ennek ára volt. A tündérhercegnő repült, és hatalmasat csobbant, megfürdőzve az ingoványos sártengerben. „Minek kellett neked háborgatnod engem? Most aztán megnézheted magad!” Mindennek tetejébe még a giliszta is rátámadt a szavaival. „Én… én csak kíváncsi voltam rád!” Hebegte megriadva, zavarba jötten Rosy.
„Kíváncsi, kíváncsi. Akkor kiabálsz egyet, én meg elmondom, hogy egy giliszta vagyok, akinek a sártengerben fontos elintéznivalója akadt, szóval mentem, szia! De, persze, ti tündérek, buta népség.” Zsörtölődött tovább a giliszta, és már indult is volna vissza, de valami miatt meghiúsult számára ez a művelet. „Engedj már el, hallod?” Nézett vissza a gilisztafiú. „Hogyan is engedhetnélek el?” Kérdezte Rosy. Ezt a giliszta már képtelen volt másnak betudni, mint a tündérlány tudatlanságának. „Hát úgy, hogy kicsit lazítasz a kacsóidon, és hupsz, én már itt sem vagyok.” Okította ki, de aztán Rosy kénytelen volt ismertetni az ő okait.
„Nem így értettem” felelte. „nem akarlak elengedni, amíg meg nem ismertelek. Nem azért húztalak ki a földből olyan nagy kínkeservesen, hogy utána rögtön egyedül hagyj. Én most új barátokat keresek, és te az én új barátom leszel!” Rosy életében először gyakorolta az uralkodói viselkedést, de már akkor is sikerült megkeserítenie egy másik élőlény napját. A gilisztafiú ugyanis hiába izgett-mozgott, nem tudott szabadulni a tündérhercegnő kis kezei közül.
 „Ki vagy te, hogy így mersz bánni velem, hallod?” Kérdezte tovább dühöngve a giliszta, de a tündérrel szemben teljesen tehetetlen volt. „Én vagyok a tündérek hercegnője, és parancsolom, hogy nyugodj meg, mert már nagyon nehéz téged megtartani. A kis kezeim elfáradnak, és amúgy is csúszik a bőröd!” A gilisztafiú nem hitt a fülének. „Tudod mit? Ha elfáradtál, és amúgy is csúszok, akkor engedj el!”
Egy idő után viszont rájött a kis gilisztafiú, hogy tényleg nincs mit tenni. „Gyuri vagyok, mert sok a gyűrűm. Ha csak ez érdekelt, akkor el is engedhetsz.” Próbálkozott tovább azért mégis Gyuri, akinek immár végre kiderült a neve. Ezt egyébként a tündérlányka elégedetten nyugtázta, de az addigra lenyugodott giliszta a szabadulás lehetőségére tett megjegyzését teljesen elengedte a füle mellett. „Én pedig Rosy vagyok, a tündérek népének hercegnője. Öröm veled lenni, pláne, hogy már nem próbálsz menekülni.”
Azért elengedni mégsem merte, nehogy mégis elmeneküljön. Egy ideig gondolkodott, hogyan is folytathatná, de mivel nem szólt semmit Gyuri, a gilisztafiú, így gondolt egyet, és miközben egyik kezében a gilisztát tartotta, igyekezett sikeresen feltápászkodni. „Ha indulsz valahova, akkor engem miért nem engedsz el végre?”
„Haza akarlak vinni. És haza is foglak!” Közölte határozottan Rosy. Ha a szülei látták volna jelen helyzetben, akkor valószínűleg azonnal a fejére helyezték volna a piciny, emberi szemmel talán nem is látható virágporkoronát. „Engem aztán nem viszel haza, még csak az kéne, tegyél szépen le, és váljunk el békével!”
„Békével? Minden vagy, csak éppen nem békés. Jobban illene rád a Durci név, mint a Gyuri. És hiába ellenkezel, hiába ficeregsz, én most mindenképpen haza foglak vinni téged, és megmutatlak a szüleimnek meg a testvérkéimnek. Ajánlom, hogy jól viselkedj!” Mondta, és két kezébe fogva a morcos gilisztafiúcskát, a levegőbe emelkedett.
Most aztán már nem a düh, hanem a félelem lett úrrá a szegény kis gilisztán. „Tegyél le, most azonnal tegyél le! Ez nem vicces, kérem szépen. Én nem a föld fölött, hanem alatta szeretek közlekedni! Nem hallod? Tegyél le! Vagy bánom is én, tarts a kezedben, csak érjünk talajt, az ég szerelmére, könyörgöm, hallod?” Olyan kétségbeesett volt a kis giliszta, mint még talán soha senki. Egy pillanatra leszállt a földre Rosy, és még talán jószándék is lakott ebben a tettben, de amit Durci, azaz Gyuri, a gilisztafiú mondott, megerősítette szándékában. „Tudod, ha nem tudnám, hogy egy finnyás tündér vagy, akkor azt hinném, amikor röptetsz, hogy egy ragadozó vagy, aki fel akar falni!” Ez mindennek a teteje volt már a tündérlányka szemében. „Még, hogy egy finnyás tündér! Tudod, én kedves akartam lenni veled, és sétálva folytatni az utat, de most már méginkább kitartok a tervem mellett: repülve, a levegőben sokkal gyorsabban hazaérünk!” Mondta fél kezét csípőre vágva, majd ismét két kezébe fogta Gyurit, és visszatért az ágak közé.
„Jaj, jaj, jaj nekem, jaj szegény fejemnek!” Siránkozott tovább Gyuri. „Legnagyobb ellenségem a magasság, jaj, jaj!” Nagy siralmai közepette észre sem vette, amikor megérkeztek az udvarba. Csak jajgatott tovább, mint aki megveszett.
Yummy, a hugica volt az első, aki előrohant már a kapuhoz Rosy üdvözlésére. „Szia, kedves nővérkém, mit hoztál haza nekem?” Ő is kíváncsian nézte az időközben szerencsére elcsendesült visító kötélszerűséget.
„Mit, hogy neked?” Rázta meg fejét riadtan felocsúdva Gyuri. „Hazahoztál, most meg oda akarsz dobni egy másik, nyilvánvalóan égetnivaló vakarcsnak?” Mikor azt hitte, hogy rosszabb már nem jöhet, most úgy érezte, méginkább akad félnivalója. Átkozta a pillanatot, amikor reggel felébredt, és ki mert szagolni a patakpartjára. Miért is nem maradt az egyik földalatti odvában? Nem tudott erre értelmes választ adni.
„Mit mondtál rám?” Vágta Yummy csípőre mind a két kezét. „Most még megbocsátom neked, mert nem tudtad, kivel állsz szemben, de én hercegnő vagyok, éppúgy, mint Rosy!” Szerencséje volt Gyurinak, hogy a kis Yummy megkegyelmezett, mert más sorstársai tudtak volna már mesélni arról, hogy milyen Yummy hercegnő bosszúja, és való igaz volt a mondás, miszerint kicsi a bors, de erős.
„Milyen hisztis hercegnőkkel sodor ma össze az utam. Bár ne keltem volna föl. De most már késő. De légy erős, Gyurika, kegyes az Isten a szenvedőkkel. És csak azokat sodorja ilyen helyzetekbe, akiket szeret.” Motyogta az orra alatt a gilisztafiú, vigyázva, hogy a két tündérlány meg ne hallja. Azok persze közben hosszas eszmecserét folytattak, hogy hogyan tovább. Illő lett volna ezt Gyurinak is meghallgatnia, hiszen nem tudott róla, de az ő sorsáról döntöttek. Már csak az utolsó két megszólalást hallotta.
„Meg kellene mutatni a maminak!” Mondta Yummy, amit Rosy helyeselt is. „Igen, igazad van, menjünk.” És a két tündérlány megindultak a királynő fogadószobája felé.
Granny tárt karokkal várta a gyermekeit, de aztán egy ponton megtorpant, amikor meglátta, hogy Rosy és Yummy két kezükben lóbálva visznek valamit. Közelebbről látta, hogy egy gilisztáról van szó.
 „Drágáim, ugye tudjátok, hogy nem szabad kínozni más lényeket?” Kérdezte Granny két kicsiny lánykáját. „Végre valakinek helyén van az esze!” Szúrta közbe a gilisztafiú, de a három hölgy közül egyik sem vett róla tudomást. „De mami, mi nem is kínoztuk, csak játszottunk vele!” Felelte Yummy. „Én pedig csak hazahoztam ezt a folyton dühös Durci-Gyurit megmutatni!” S így Rosy.
„Kaphatnék végre szót is?” Emelte meg a hangját most már a gilisztafiúcska is. „Persze, mélyen tisztelt Durci-Gyuri.” Mondta Granny, mert azt hitte, hogy a lánya komolyan mondja, és szegény gilisztának tényleg ez a neve.
„Először is. Nem Durci-Gyuri a nevem, csak a maga kicsit sem kedves lánya aggatta rám a Durci jelzőt.” Kezdte Gyuri, de Rosy közbedünnyögött. „Nem is tudom miért.” Gyuri mély levegőt vett, és Rosyról tudomást sem véve folytatta. „Valamint én éppen a tennivalóim után ástam, amikor ez a megátalkodott rosszcsont elkapta a hátsó végemet, és kirántott a kellemesen meleg, iszapos sártengeremből. Szerintem, asszonyom, ha akad is csöppnyi sütnivalója, akkor megérti a helyzetem, és mivel hallottam, hogy maga királynő, akkor hoz egy olyan rendeletet, miszerint Gyurit most azonnal engedjék vissza az iszapba, valamint a továbbiakban a tündérkölyköknek legyen tilos az érintkezés az afféle gyűrűs uraságokkal, amilyen magam is volnék!” Ezennel Gyuri, a gilisztafiú befejezettnek tekintette monológját, és várta, hogy a tündérmama valami okosat mondjon. No, meg persze a szavak őt nem is igazán érdekelték, csak a szabadságát szerette volna már visszakapni.
„Drága Rosy! Nem szép, amit tettél, ugye tudod?” Szólt vádlón, mégis szeretetteljesen a kislányához. Rosy szemébe könnyek gyűltek. „De mami, én csak új barátokra akartam szert tenni!” Szipogta könnyek között. „Ha barátokat szeretnél szerezni magadnak, akkor őket a magunk fajták közt keresd. Engedélyt adok neked, hogy átsétálj valamelyik testvérkéddel a szomszéd faluba, és játszattok az ottani tündérgyerekekkel. Ne sírj lelkem. Nem haragszom rád.” Vonta magához kislányait, ebben az esetben maguk közé préselve Gyurit is, aki szapora köhécselésbe kezdett. „Levegőt, hölgyeim!” Kérte immár udvariasan, tekintettel Grannyre, akik ennek hatására kibontakoztak az ölelésből.
„Viszont mielőtt még elmennétek a többi tündérgyerekhez, szeretnélek megkérni titeket, hogy vigyétek vissza gyűrűs Gyuri uraságot oda, ahol megtaláltad, Rosy. És kérlek, ezentúl ne csak velem szemben légy szófogadó, jó kislány, hanem nézd annak az érdekeit is, akit szándékod és elhatározásod szerint levadászni készülsz. Valamint, mielőtt elengednéd az iszaposban Gyuri barátunkat, kérj tőle szépen bocsánatot.” Mondta Granny kedvesen, és közben lánykája arcáról letörölte a könnyeket.
„Végre valaki, aki teljesen átlátja a helyzetet. Nekem már csak egy kérésem maradt a szabadságon kívül: a földön közlekedve menjünk vissza a patakpartra. Bocsánatkérés nem is szükséges, csak ott azonnal eressz el.” Gyuri megörült, hogy hamarosan visszanyerheti szabadságát. Yummy és Rosy pedig eleget téve anyukájuk kérésének, közös séta során vitték vissza a gilisztafiút a patakhoz, aki olyan gyorsan ásta be magát az iszapba, mint még soha. Sürgős fúrnivalója akadt odalent.

A két tündérhercegnőcske pedig még mindig a szomszéd faluban játszanak, ha közben le nem bukott a Nap, és korgó pocakjuk haza nem hívta őket.

2017. február 26., vasárnap

Hangok a sötétben kritika

Sziasztok! Csodálatos kritikát, olvasói véleményt kaptam a Hangok a sötétbenről, amit most meg is osztok veletek! :)

* * *

"Azt hiszem illő, ha egy vallomással kezdem e sorokat: két dolgot nem csináltam még életemben; nem olvastam romantikus regényt, és nem írtam nyilvános könyvkritikát. De ahogy mondani szokás, mindig bele kell vágni új dolgokba, és ahhoz, hogy szerelemes sztorikkal elkezdjek ismerkedni, aztán írjak róluk, nem is kaphattam volna  jobb alapanyagot Marosi Katalin Hangok a sötétben című könyvénél.
„Mentsd meg Lindát, hozd vissza közénk!”
A könyvet a fiatal írónő alig 18 évesen írta egy hónap alatt, és akár a keletkezése, úgy a cselekménye is rendkívül pörgős. Molnár Linda, a fiatal, ám már nemzetközi hírnévre tett írónő a világtól elvonultan él, mígnem Emma, az egyszerű újságírótanoncból barátnővé avanzsáló lány egy interjúsorozat során feltárja az önkéntes száműzetés okát, és visszahozza a való életbe.
„ – Nincsenek színek a világban.”
Bár Lindával indul a történet, nem nevezhető igazán központi hősnek, majd fél tucat szereplőt kapunk a könyvben, mind Linda múltjából - barátnőt, havert, nagy szerelmet - és a köztük Emmát, aki fiatalos lendülettel veti bele magát az újságírói munkába és fűzi össze a szálakat. Kati megfelelően zsonglőrködik karaktereivel, mindenki elegendő reflektorfényt kap, sőt! Személy szerint szeretem, az E/1-ben írt történeteket, és zseniális ötlet, hogy a könyvben pedig a különböző fejezetek az egyes szereplők narrációjában olvashatjuk. Lehet más író is alkalmazta már ezt a technikát, én most találkoztam először vele, és nagyon megfogott, különlegessé teszi ezt a regényt.
„Akkor sírhattam Linda vállán, én pedig cserbenhagytam, mindig elkergettem őt utóbb, amikor ő szeretett volna sírni az enyémen.”
Ha a férfiember fél életében fantasy-kon és horrorokon szocializálódott („Hé Steve King, öreg haver!”), félve kezdhet bele egy olyan sztoriba, amiben több az érzelem, mint a vér. Mégis kellemesen csalódhat az, aki úgy olvassa a Hangok a sötétben, hogy most először kirándul egyet e műfaj világában. Kati könyvében szó sincs gagyi szappanoperák erőltetett fordulatairól, életszerűtlen párbeszédekről. A regény romantikus, de nem csöpögős, rövid, de nem összecsapott, könnyed, de nem negédes.
A könyv nem teljesen hibátlan, Máté, az egyik szereplő – harmincas férfiaggyal gondolkodva – a való életben valószínűleg nem dobta volna el ilyen gyorsan mennyasszonyát régi szerelméért, és a cselekmény sodró lendülete is - pl. hogy Linda és Emma hihetetlen gyorsan barátkoznak össze - néha ugyan túlzásnak tűnhet. Viszont, aki olyan szerencsés, hogy személyesen is ismerheti a könyv íróját, az tudja, hogy Marosi Katalin való világa ilyen: az ember kettőt fordul, és azt veszi észre, hogy már van egy új, nagyon jó barátja :-).
„ – Menjünk el megnézni a Sault, aztán beütemezhetjük a beszélgetést is.”
Viszont az semmiképp sem lehet elvenni Marosi kisasszonytól, hogy rendkívül tehetséges, egyedi stílusának köszönhetően egy élő, lélegző történetet kapunk, aminek köszönhetően ott sétálhatunk Veszprém utcáin, vagy elképzelhetjük, hogy a szereplők akár mellettünk ülhetnek a moziban, és mindez könnyedén megírva, nem az arcunkba tolva. Imádnivaló dialógusokkal, finom humorral fűszerezve
És ami még többé, különlegessé teszi még a sztorit az, hogy árad belőle az alázat, amit írója a színház, és különösen a választott szakmája, az írás iránt érez.  Ez nem csupán egy szerelmi történet, hanem az irodalom dicsőítése is.
Marosi Katalin ugyan még nagyon fiatal, ám hihetetlen tehetséges, egy pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy ott lesz majd a legnagyobbak közt. Addig is, azok, akik végigolvassák a hangok a sötétben-t, úgy érzik, hogy szerethető karaktereket ismerhettek meg, mosolyogva fogják becsukni a könyvet, és úgy fogják érezni, kicsit szebb lett a világ!" - /Mocsári Roland/

2017. február 10., péntek

Még egy gyöngy

Sziasztok! Megjelent a Még egy gyöngy c. kötetem. Ahhoz, hogy a következő kiadványom megjelenjen, nem lenne utolsó dolog, ha körülbelül elkelne 150 példány. Szeretném, ha meg lenne alapozva a kötetekből a regény jövője. Ha szereted a verseket, a Még egy gyöngyöt neked hozták létre! :) a következő linken tudod mától megrendelni --->  https://shop.colorcom.hu/?konyv=megegygyongy  Jó olvasást hozzá!






2017. január 27., péntek

Hanyatló világban

Hanyatló világban

Melyben a család a gyermek ellen,
mikor az apa útvesztőben lebeg,
mikor senki nem fogja meg reszkető kezem,
magam vagyok, a hanyatló világban vérzem.

Vérzem a hajnalt, vérzem az éjt,
vérzem a vándort, ki földemre lép.
Vérzem a sorsom, vérzem a hangokat,
vérzem az álmoknak álmodó vadakat.

Tépnek, s az embernek húsába marnak,
oly kegyetlenek, sosem válogatnak.
Nem kérdezik ők, honnan jöttél, hova tartasz,
csak lépnek, támadnak, vicsorognak.

Mindenki egy ellen, ha egy mindenkiért,
mindenki harcias kört zárva lép feléd.
Nem szabad megkönnyezni a szót, hiszen
a könnyekben már neked nem szabad hinned.

Amikor a könny már csak csalódást okoz,
amikor a fehér hó fekete átkot hoz,
amikor a család a gyermek ellen,
a lelkek megfordulnak, lelked ellen.

Ebben a bonyolult, hanyatló, zord világban,
csak hogy méltón küzdjél rabigádban.
Nem számít már a szülőnek a gyermek,
csak hogy megfelelő körülményt teremtsenek.


Nem számít, hogy ez még nem éppen a boldogság,
hogy nem lehet szeretet nélkül más,
csak álnokság.

S mikor már csak a könnyek maradnak,
társként ők adnak támaszt.
Mikor félsz, s meleg karjaiba bújnál,
a gyermek elfordul, s szeretetet már nem táplál.


Solt, 2013. április 02.

2016. október 6., csütörtök

Farkasbecsület - 1. fejezet

Sziasztok! Nagy bejelenteni valóm van ismét a számotokra. Elkészült a Farkasbecsület első fejezete, így meg is osztom veletek. Jó olvasást!
***

Előzmények: Prológus

***
MAROSI KATALIN

Farkasbecsület

1 – Szabadulás az intézetből