2018. október 28., vasárnap

Rókalányom


„Hajj ki lányom, rókalányom,
Hajj elő! -
Hogy zavartak minapában,
Félelemből lányom arcát
Rókabőrbe öltözém át,
S elbocsátám a harasztban,
Már eddig südő lehet.
Most meg visszaalakítom,
Szép aranyhajjal borítom,
Csongor majd belészeret.”
/Részlet: Vörösmarty Mihály – Csongor és Tünde/

Boldog, boldogtalan. Boldog, boldogtalan, boldog. – Örömmel legeltem az ehető virágokat a mezőn, annak ellenére, hogy a drága jó anyám ragadozónak szánt, amikor úgy döntött, hogy tönkreteszi az életem.
 1831-ben történt, két évvel ezelőtt, amikor még éltek olyan emberek, akik bírtak a valódi mágia erejével. Huszonegyedik életévemben Marilla, jóanyám, az Isten verje meg, úgy gondolta, férjet kerít nekem, a tudtom nélkül. Azt mondta, ez egy kísérlet csupán, meg, hogy félt, mi lesz, ha az emberek lázongani kezdenek, hova bújtat majd. Segít, hogy elrejtezzek az erdőben. Vakon bíztam minden szavában, s azt mondta neki, „Tegyél csak mindent, jóanyám, legjobb belátásod szerint.”.

Isten vigyen, Isten hozzon,
otthonomból, otthonomba,
édes lányom, rókalányom,
a jó ég téged most megáldjon.

 Hát, ez  jóanya a poklok poklát szabadította rám, egyetlen ideslányára, és persze azóta sem akadt az utamba. Pedig mielőtt a varázslatát ismét rám bocsájtaná, biztos beleharapnék egy sikítóssat mind a két bokájába.
 Éjjelente bementem a faluba. Elsiratni azokat a szép időket, amikor még a férfiak szívét akartam megkaparintani, nem egy-két szerencsétlen kotkodácsét. Most persze első utam a baromfiudvarok felé vezetett, kivétel nélkül minden alkalommal, mert haza csak nem mehettem, az ajtón be nem juthattam, a hűtőszekrényt ki nem nyithattam, a verem aljára nem eshettem. Így hát minden éjjel elcsentem egy-egy rikácsoló tollaskát, és hátamra vetve, az erdőbe kicipelve hangját vettem, vérét vettem, húsát tépve lakomáztam.
 Hogy a bűbánat essen belé, vigye a szél messze tépett húsú jószágom szagát, tudassa meg jóanyámmal, lánya mikor, és merre jár.
 Mer’ a faluban azt susogják, ellopták a Marillának jóleányát, azt a szép kis Mirellát, akit isten megá’d. Hát, ha tudnák, mennyire megá’dott az isten, szőrrel, lompos farokszerkezettel, meg rozsdaette kinézettel.
 „RÓKALÁNYOM, RÓKALÁNYOM!” Hallottam meg egyik nap magam is anyám rikácsolását. Nem hittem a fülemnek, tényleg őt hallanám? „Haj, mindenit, nem találom. Hova legyek, mivé legyek? Rókalányom nem találom.” Kesereg a vénlány, a szomszéd meg nagyokat röhög rajta.
 „Rókalányod? Vén boszorkány! Elrabolták, húsát tépik, erőszakkal csúffá teszik.” Így a mégpletykásabb gonosz vénlány a szomszédból. Szeretné ő, hogy csúfítsák erőszakkal, de erőszak nélkül se nyúltak hozzá soha, olyan csúf szegény.
 Beugrottam a vénlány kertjébe, de már csak akkor, amikor anyám fölszívódott. Láttam rajta, hogy hatalmasat készül rúgni belém, de rókaként az ösztöneim jobban szuperáltak, mint valaha. Jelentőségteljesen martam a lábszárába, mire felkiáltott, s szentségelni kezdett, vagy nyolc kerek percen keresztül, szóismétlések nélkül. Persze köd előttem, köd utánam. Villámsebesen eltűntem a közeli erdő irányába. Még gyűjtenem kellett a gondolatokat, amiket majd anyám fejéhez vághatok, ha visszaváltoztat.
 Végül, amikor már eléggé elkezdtem unni a szárnyasokat, rosszabb napokon meg az apróbb rágcsálókat, akkor hazamentem, és elkezdtem anyám tyúkjait riogatni. Hogy mekkora kárálással röppentek szét minden alkalommal, amikor beugortam a tyúkudvarba! Jót röhögtem magamban, mert most kivételesen nem voltam éhes, nem vadászati szándékkal mentem, csak feltűnést akartam kelteni.
 De az első három napban a próbálkozásaim hiábavalóak voltak. Két lehetőség állt fent:
            a, anyám elment az erdőbe, hogy megkeresse rókalányát. Ha ez a valóság, akkor rendesen elbaltáztuk mind a ketten, mert elkerültük egymást, de legfőképp az ő szándékát nem értettem még mindig, hiszen miért is változtatott engem állattá? Ez valami szerencsétlen kísérlet, vagy mi?
            b, alszik. Igen, az én „jóanyám” néha több napra álomra szenderült, mint egy barnamedve télvíz idején, és olyan hangosan horkolt, hogy a saját horkolása miatt semmit nem hallott, s egészen addig volt ebben a se hall-se lát állapotban, míg arra az irdatlan zajra, amit valóban maga okozott, fel nem ébredt.
 Így hát aztán szegény csirkék szerencsétlenségére, addig riogattam őket, míg anyám ki nem méltóztatott jönni hozzájuk az egyik éjszaka közepén. Addigra már nyolcszor kelt föl a Nap, és nyolcszor bukott le a látóhatár mögé. Szomorúan konstatáltam, hogy már nem keresett engem, teljesen lemondott arról a rókáról, amellyé a lányát tette. S egy pillanatra még magam is elgondolkodtam azon, hogy ha ilyen könnyen átadna a vadonnak, vajon nem tudnék-e én is minő egyszerűen eggyé válni az erdővel, s tovább folytatni ezt az életet, amelyre ítéltettem szülőanyám által? Hiszen már kezdtem hozzászokni a friss, főzetlen vér fémes, sós ízéhez, s minden egyes falat nyershússal tisztább lett a szívem. Megtisztult a felesleges szeretettől, amelyet naivságom plántált belé.
 De már késő volt a meneküléshez, mire a gondolatfolyam végére értem, megérkezett „jóanyám”, s visszavonhatatlanul, tagadhatatlanul felismert engem. Valami számomra ismeretlen, legalábbis töpörödött rókaagyam számára felfoghatatlan rigmusokat kezdett el mormolni, és úgy táncolt, ugrabugrált összevissza, mint egy sültbolond. Igazi boszorkánynak nézett ki a holdfényben. Már csak a csalán hiányzott az összképből.
 Éreztem, ahogy ropogva alakul át a csontvázam, az inak és izmok megnyúlnak, ahogy elképesztő fájdalmak közepette átváltozom emberré. A szívemet mégis rendkívül üresnek éreztem, s az egyetlen érzelem, amely maró, sós könnyeket préselt ki a szememből, az a megalázottság volt. Este, sötét, csillagtalan este volt, én pedig ott feküdtem a tyúkudvarban, mezítelenül. Igaz, hogy ennek a megaláztatásnak csak a csirkék meg a „jóanyám” voltak a szemtanúi, mégis úgy éreztem, hogy a föld alá is elbújnék most szégyenemben.
 És aztán közölte, hogy csinált nekem valami parókát, amivel egykettőre széppé varázsol, és úgy már tetszeni fogok a polgármester fiának. Mert bizony, ő ki akarja házasítani az egyszem lányát! Tudtam én, hogy ez azért van, mert valamelyik nap az a hülye szomszéd meglátott az utcasarkon, de nem tértem magamhoz. Mindenre vágytam ebben a szent pillanatban, csak arra nem, hogy az én „jóanyám” kerítőnőt játszva eldöntse az életem, és hozzáadjon ahhoz a pökhendi, magát oly soknak képzelő Csanádhoz, aki elképzelhető, hogy szív is valamit, mert valami lepkenőt emlegetett már egy ideje, és körbe-körbe járkált a faluban, mondva: úgyis megtalálja.
 S hogy, mi kis történetem tanulsága? Soha ne engedjétek, hogy mások irányítsák az életetek. S, ha van lehetőségetek rókává válni, lehet jobb, ha nem tértek vissza oda, ahonnan indultatok, hanem menjetek szerencsét próbálni, lehet hogy az élet egy fantáziavilágban jobban be fog jönni, mint a valóságban.
Kelt: 2015. 08. 11. valahol, egy Mentálhigiéniai szakrendelő előtti folyosón

2018. július 25., szerda

Most, belenyugszom mégis...



Szerettem volna menten összetörni,
kiseperni az életemből a fényeket.
Úgy írni, alkotni, hogy a porba ledölni,
s nem festeni újra a kék eget.
De mégis, a tudat, hogy piramissá lettem,
hogy szenvedő kezek emeltek magasra.
Hogy homokba hajló testem törhetetlen,
hiába kiáltom, hogy döntsetek a porba…

Most, belenyugszom mégis…

Hisz áll még a Delphoi-jósda –
habár a jós már halott, lelke kinn, a tengeren zúg.
S hangja olyan, mintha épp egy húr pattanna el…
Talán az én hangom is egyszer a csendbe fúl majd el.
De addig még virrad fel Napom, s a szélbe kiáltom.
…de mit is? Olybá tűnök, mint egy néma énekes.

De szólok én, szólok, míg van kihez!

2018. július 11., szerda

Csiga Csenge bálba megy


Avar-mesék
Csiga Csenge bálba megy

Egyszer volt, hol nem volt, az őszi avarrétegen is túl, Csiga Csenge elhatározta, hogy abban az évben most már tényleg részt kellene vennie a mindig megrendezett csigabálon. Eddig csak messziről figyelte az eseményeket, és vágyakozva nézte a sok-sok színesbe öltözött csigatársát, de neki nem akadt senki, aki szép ruhát készített volna, egészen mostanáig. Ugyanis mióta megismerte a kis tündérlányokat, ő is nagyon szép tudott lenni olykor-olykor.
 „Yummy, Rosy, drága barátnőim, segítenetek kell!” Sietett azonnal a hercegnők szobájába. Mióta ott lakott velük, sokkal könnyebben el tudott látogatni a lányokhoz, hisz csak a szomszéd teremig kellett mennie. Így aztán persze nagyon sok időt töltöttek együtt.
„Mondd csak, Csenge, mire lenne szükséged.” Rohant oda hozzá Rosy, majd Yummy is lelkesen követte.
„El akarok menni idén a csiga-bálba, de nincs mit felvennem. Múltkor olyan szépen kifestettetek! Meg tudjátok nekem tenni ismét? Rengeteg időtök van, hiszen még csak alig jött el a délelőtt, és nekem csak este ötre kell elmennem a csiga-parkba. Na, vállaljátok?” Vázolta fel a helyzetet, majd kérdezte reménykedve barátnőit Csenge.
„Hát, persze, hogy elvállaljuk. Csak előbb gyere velünk, keresgélünk majd szép leveleket!” Mondta Rosy, és karon ragadta Csengét, és húgát, Yummyt is. Örült, hogy még tervezgetniük sem kellett, máris belecsöppentek egy újabb kalandba.
Csenge nem nagyon értett még ahhoz, hogyan kell különleges leveleket találni a végtelen avarban, és azt sem nagyon értette, mihez kezdenek majd velük a lányok, de teljesen a barátnőire bízta magát.
 „Nyugodj meg, Csenge. A legszebb levelekért mindig mélyre kell hatolni az erdőben.” Mondta Rosy, amikor már jó ideje keresgéltek, de még semmi érdemleges dolgot nem találtak.
 „Mindig olyan szép dolgok akadnak az erdőben, de bezzeg amikor nekem lenne szükségem segítségre, akkor nem lehet találni megfelelő alapanyagokat.” Szegény Csiga Csenge szinte már sírt, de ez persze érthető volt. Hiszen pont most vált látszólag kilátástalanná a helyzete, amikor már végre elhatározta magát.
„Ne sírj, Csengém!” Lépett oda a kiscsiga mellé a kisebbik tündérhercegnő. „Ha más nem, a gyönyörű zöld levelekből is tudunk neked csodálatos estélyit varázsolni. Neked ma este mindenképpen a bálban van a helyed.”
 Csiga Csenge is igyekezett egy fűszállal felitatni kicsordult könnyeit, és újra lelkesedett a kalandért, amibe az estélynek köszönhetően belekerültek.
 A patakpartra érve Rosy ismét a víz bűvöletébe került, ahogy szinte addig mindig. Imádta nézni, ahogy a szitakötők kóstolgatják a víz fodrozódó felszínét, meg a habokban táncoló napsugaraknak is rendszerint a csodájára járt. „Úgy érzem, megérkeztünk. Ebben a mesés birodalomban egészen biztos, hogy megleljük, amit keresünk.” Rosy lelkesedését látva Csenge sem tudott tovább bánkódni.
 „A testvérkémet ismerve, alig tudjuk majd hazáig cipelni a kosárkáinkat.” Tartott bíztató beszédet Yummy is.
 S valóban, Rosy szinte mindent begyűjtött a kicsi kosárkába. Még a víz sekélyebb részében is matatott apró hínárdarabkák után, mert úgy gondolta, hogy megszárogatva pelyhessé fogja tudni majd varázsolni a lelki szemei előtt már megtervezett ruhakölteményt. A szíve szinte repesett, miközben ékesebbnél ékesebb terméseket gyűjtött össze, hiszen tudta, hogy mindezzel az egyik legjobb barátjának segít. Sőt ez a barátjuk egy olyan lény volt, aki nem közülük volt való, mégis elfogadta közeledő baráti szándékát annak idején. Nem úgy, mint annak idején Durci-Gyuri, akivel igazából azóta sem találkozott. De a szülei egyértelműen meg is mondták neki, hogy gilisztákkal bizony nem fog tudni barátkozni, mert sajnos a tündérek és a földigiliszták éppen annyira ellenségeskednek egymással, mint az egerekkel.
 „Úristen, gyertek, nézzétek milyen csodaszép levelet találtam!” Kiáltott fel egyszercsak Yummy, és Rosyt követve még Csenge is igyekezett minél gyorsabban odakúszni a tisztás szélére, egy nagy tölgyfa árnyékába, ahol a kisebbik tündérhercegnő állt.
 Valóban csodaszép volt a levél, Rosy és Csenge is elámultak. Szinte biztosak voltak benne, hogy a tölgyfalevél valamiféle különleges varázslatnak köszönhetően lett ilyen csodaszép. Az ősz összes színét felfedezni vélték az előttük elterülő pompában. Volt ott narancs, barna, bordó, sárga, amit csak kicsiny szívük megálmodni képes volt.
 „Csak egy baj van.” Komorodott el Yummy arca. „Hogyan fogjuk hazacipelni a kosárkákkal együtt?” Erre mind gondolkodóba estek.
 De Rosynak hamar támadt egy remek ötlete, szinte látták Csengéék, ahogy apró szikra pattan a nagyobbik tündérhercegnő fejecskéje fölött. „Tekerjük fel, de nagyon óvatosan, nehogy valahol megszakadjon az erezet! Hiszen még nem tudjuk, hogy mi lesz majd a sorsa, hol kell szabnunk és öltenünk. Kár lenne tönkretenni ezt a csodát.” Így hát Rosy utasítására apró tekercsbe rendezték a mámorítóan szép levelet, és befűzték a kosár füle alá. Annak ellenére, hogy valószínűleg meg volt a tökéletes alapanyag, Rosy zsákmányát is meghagyták a másik kosárkában, s ezeket felnyalábolva indultak vissza az udvarba a patak mentén. Bár, már úgy ismerték az erdőt, mint a tenyerüket, még mindig biztos pontot jelentett a kacagva szaladó patakocska.
 „Annyira hálás vagyok nektek, hogy szavakba önteni nem tudom!” A visszaúton Csiga Csengének a könnyei már a boldogság és hála jeléül eredtek el. A két tündérlány pedig egy pillanatra letették kezükből, amit cipeltek, a kiscsigalány mellé léptek, és édesen átölelték a háza körül. Egészen csodálatos dolog volt, ahogy a három lány barátsága egyre jobban elmélyült.
 Otthon aztán sebtében nekiálltak a csiga házikójának kifestéséhez. Szorgosan jártak a tündérujjak, s azon igyekeztek, hogy minél szebb mintákat rajzoljanak kis barátnőjük házára. Csiga Csenge néhányszor fel is kacagott, amikor csikisebbre sikerült a lányok érintése, vagy amikor finom pókselyemecsettel mintáztak. Olykor a még friss festékbe piciny virágokkal nyomdáztak, s ez még különlegesebbé tette az estélyre megálmodott csigaruha-költeményt.
 Mikor végeztek a művelettel, s már a bálig is csak egy óra volt vissza, Csiga Csenge elhatározta, hogy máris elindul. A kislányok pedig, hogy megmutathassák barátnőjüknek azt, amit varázsoltak, elkísérték a kicsiny patak legközelebbi partjához.
 „Úristen, szentséges nimfateremtő, úgy érzem, én leszek a bál szépe!” Sóhajtott fel Csenge, amikor meglátta magát a patak tükrében. „Köszönöm nektek!” Hálálkodott tovább a kiscsigalány.
„Igazán, szóra sem érdemes.” Mondta szinte egyszerre Yummy és Rosy. „Most pedig menj, el ne késs! Érezd jól magad.” Fűzte hozzá Rosy, majd miután óvatosan átölelték a csigalányt, elindultak az ellenkező irányba. Csoda történt, hiszen minden gond nélkül, időben hazaértek, annak ellenére, hogy ezen a napon is egy szuper kalandban volt részük, s még emellett jót is cselekedtek. Magukban csendben nyugtázták, ima közben, elalvás előtt, hogy ezzel biztosan piros pontot szereztek a jóistennél. Békességgel hajtották álomra fejüket.

2018. június 30., szombat

Avar-mese: Cin és az első dió esete


Cin és az első dió esete

Egyszer volt, hol nem volt, a vastag, színes és védelmező avarrétegen is túl, az egerek udvarából Cin, az egérhercegecske elhatározta, hogy most neki is kalandban lesz része. Vette hát batyuját, megfogta húgocskája, Merry kezét és együtt útnak indultak. Félt, hogy egyedül nem találna vissza. Kishúgában viszont mindig bízhatott. Együtt élték át legnagyobb kalandjaikat, hiszen Merry bizony értett az ilyesmihez.
„Merre megyünk ma?” Kérdezte Cin, Merry pedig mélyet sóhajtva csóválta a fejét. „Hát, nem egyértelmű, bátyuskám? Most kezdenek érni és a föld felé repkedni az ablaktalan házban lakók. Isteni kóstolót kínál az erdő, minden kisegér és még a mezei pockok is odagyűlnek, hogy elsőként lakmározzanak. Ott a helyünk!”
Cin rábízta magát húgocskájára, aki magabiztos léptekkel haladt előre. Habár büntetést kapott érte akkoriban, hogy olyan kicsinykén, annyira nagyon messzire elkószált, mégis már tavaly is elment az őszünnepre. Amikor lehulltak az első házikók, ő is ott akart lenni. Már akkor ügyesen törte fel a kemény burkot, és a végeredmény, az ízletes öröm volt a jutalom.
Hamar beértek a diófák alá, ott pedig már valósággal nyüzsögtek apró rágcsálópajtásaik. Ez volt az egyetlen diófás, amit az ember nevű óriás még nem fedezett fel magának. Így aztán azokból a termésekből, amiket a kisállatok nem gyűjtöttek be és nem ettek meg, újabb meg újabb facsemeték növekedtek, melyek törzsei évről évre terebélyesebbé váltak. Így aztán emberfia már be sem fért volna az erdőbe, csak a kis rágcsálók tudtak közlekedni a keskeny zeg-zugokban.
Egy nagyobbacska, de igen pofás kis dió éppen Cin orra előtt esett le. A kisegér nem is tudta, mihez kezdjen meglepettségében. Inkább átengedte a lehetőséget Merrynek, aki néhány ügyes csellel hamar betolakodott a kis házikóba, és zsákmányát kedvesen megosztotta testvérével, Cinnel is. Mindketten jóízűen ropogtatták el a friss dióbelet.
„Most már értem, hogy miért volt olyan fontos neked tavaly is, hogy eljöjj.” Jegyezte meg Cin, amikor a dióbélnek a végére értek. De Merry megrázta a fejét. „Még nem bontottál ki egyetlen termést sem, addig nem értheted.” Cin tényleg nem értette, hogy húgocskája miért mondja ezt. „Mégis miből gondolod?” Adott is hangot felmerülő kérdésének. „Még nem harcoltál meg egyetlen falatért sem. Így azt az örömöt sem élted át, hogymilyen az, amikor eléred a vastag, vagy éppen vékonyabb kérges rétegen keresztül a várva várt falatokat.”
Merrynek igaza volt. A királyi családnak a finom falatokat mindig készen tálalták fel, esélyük sem volt arra, hogy maguk küzdjenek meg az ételért. Nem kellett éléskamrát sem felhalmozniuk, az is a szolgálók feladata volt. Mintha a szolganépség édesgyerekei lett volna a család, akiknek éhes száját mindenképpen be kell tömni mind a négy évszak során, nem csak télen. És nem csak addig, míg fel nem nőnek, hanem örökkön örökké, míg csak világ a világ. Az őszünnepen viszont mindenkinek esélye volt arra, hogy átélje a zsákmányszerzés örömeit.
Megbeszélték, hogy szétválnak, és kiszámolták, hogy pontosan akkor, amikor a Nap a lehető legmagasabban jár az égen, hányadik fánál találkoznak. Annak egyik kiálló gyökerébe karcoltak két vonalat, hogy pontosan tudják, hova kell mindkettejüknek visszaérnie.
Merry már nagyon jártas volt a dologban, egy házikót fejtette fel a másik után, hogy az újdonsült ablakocskán keresztül kihalássza a néha kisebb, néha nagyobb jutalomfalatot. Biztos volt benne, hogy amikor este hazaér, már nem fog annyira kelleni neki a vacsora. Majd elteszi későbbre, ínségesebb időkre azt, amit kap. Elvégre egy kis rejtett aranytartaléknak számító nasi mindig jól jön.
Sok új barátot szerzett, és azokkal is találkozott, akiket az egy évvel ezelőtti őszünnepen ismert meg. Ők is éppen egy évvel lettek idősebbek és fél centiméterrel nagyobbak, mint annak idején. Boldogan üdvözölte mindet,majd kerestek közösen diókat, amelyeket együtt fejthettek föl és ehettek meg. Máskor meg versenyeztek ki talál szebb, nagyobb, vagy éppen több diót.
Merrynek egyre nagyobb gyakorlata lett ebben az egészben, ellenben testvérkéjével, aki csak nézte, milyen ügyesek még a mezei pockok is, ő pedig hiába gondolkodik erősen, rá kell jönnie: nem neki való móka ez a zsákmányszerzősdi. Ennyire elkényeztetnék őket? Ezen gondolkodott Cin, miközben inkább magára hagyta a diókat, minthogy megpróbálkozott volna feltörni őket. Pedig hiába kételkedett, neki is éppolyan erős fogacskái voltak, mint összes többi társának.
Aztán mégiscsak megjött a bátorsága, kiválasztott magának egy kisebb termést, ami nem ígérkezett olyan bonyolultnak, és elkezdte kapirgálni a felszínét, de azt is csak olyan óvatosan, mert a körme gyorsan kopott, és azt sem akarta, hogy egy óvatlan pillanatban letörjön. Akkor nagyon fájt volna a mancsocskája, és ettől, - ha még nem is akarta beismerni-, de nagyon félt. Már bánta, hogy nem vitte magával Mimmyt, aki az utóbbi időben egyre több varázslatot megtanult szabadidejében. A kis tündérszolgáló segítségével bizonyára már jó régen eleséghez jutott volna, anélkül, hogy körmét, és egyben kedvét szegte volna egy aprócska baleset.
„Mit csinálsz, testvérkém?” Tért oda hozzá egy mezeipocok, akinek pocakocskája már javában kikerekedett. Bizonyára sok finom falattal volt kibélelve. Kedves volttávoli rokonától, hogy segítő szándékkal odalépett mellé.
„Próbálkozom.” Motyogta nagy koncentrálás közepette Cin. Még mindig reménytelenül, de annál serényebben kapirgálta a kérges diófelszínt.
„Nem úgy kell azt. Nyisd ki a szád, a dió keskenyebbik felét helyezd a fogaid közé, és roppants rá. Máris ott lesz a közvetlen közeledben a kitűzött cél és a manna.” Cin megriadt, megrázta a fejét. „Nem, uram, úgy a csinos uralkodói fogacskám beletörhet. Maradok a megszokott módszeremnél, hátha egyszer annyira elvékonyodik a kéreg, hogy át tudom szakítani, és akkor megkapom a várva várt, jól megérdemelt jutalmam. Tudja, uram, lassan járj, tovább érsz és egyben élsz, szokás mondani.” Cin biztos volt benne, hogy a mezei pocok technikája az ő csodálatos fogsorába kerülhet, ezért ódzkodott a dologtól.
„Na, öregem, ezzel a felfogással aztán sosem lesz tele a bendőd.” Mondta a pocok, és ő már jóllakottan odébb is állt. Dolgos ember volt a mezei pocok uraság, nem szerette a kényes kis lényeket. Már a szavaik hallatán rázta a hideg. Mindennek tetejében még a jó tanácsokat sem fogadták meg. Fránya, fránya népség, gondolta. Merryt viszont még ő is kedvelte, tavaly is, idén is gratulálhatott neki, mert megnyerte a diókereső versenyt. Ezt egy külön kijelölt területen rendezték, ahol a szervező egérkék és pockok, szánt szándékkal rejtettek el számos termést a legkülönfélébb fortélyokkal. Merryről nem is tudták, hogy az uralkodói családhoz tartozik, de ha mondja sem hitték volna el neki, olyan kis fürge, szorgalmas, dolgos kis teremtés volt.
Cin, amikor már látta, hogy a Nap hamarosan a legmagasabb pontra ér, próba-szerencse, sérülékenynek hitt fogacskái közé vette a diót, majd igyekezett a lehető legóvatosabban, de minél nagyobbat harapni. És láss csodát, a kisegér fogai épségben maradtak. A reccsenő hangot a termés héja adta ki. Végre Cin is hozzáférhetett az első saját maga által megszerzett finom falatjaihoz. Rájött, hogy a testvérkéje, Merry igazat beszélt. Nincs annál a magocskánál finomabb, mint amit mi találunk, mi szerzünk meg magunknak.
Saját sikerén felbuzdulva igyekezett feltörni minél több diót, még mielőtt delelni tért volna a napkorong az égen. A biztonság kedvéért a megjelölt fa felé haladt, arra irányítva megszaporázott lépteit, melyet számos feltört dióhéj koronázott meg. Szívébe pedig éppen annyi boldogság költözött, amennyi keserűség fertőzte előtte a sikertelen kísérletek nyomán.
Pont időben érkezett vissza, egy percet sem késett, húgocskája viszont már a kiválasztott diófa tövében várt, a vésetekkel tarkított gyökérnél.
„Milyen volt a napod, bátyuskám?” Kérdezte Merry amikor látta, hogy Cin arca is éppúgy csillog a lelkesedéstől, mint amennyire az ő arca ki lehet virulva.
„Fantasztikus volt, hugicám, köszönöm, hogy magaddal hoztál!”
„Én pedig azt köszönöm, hogy eljöttél velem, mert így édes szüleink is szívesen elengedtek. Veled bárhova mehetek, és így nem kell félnem, hogy megint büntetésben lesz részem. Neked köszönhetően találkozhattam tavaly szerzett barátaimmal, és ismét én lettem a diókeresők bajnoka!”
Cin nem irigykedett a húga által elért eredmények miatt, inkább büszke volt rá. Mégiscsak az ő húgocskája volt a rágcsálótársadalom legügyesebb diókeresője! Valamint, miért is lett volna oka irigykedni? Hiszen neki is fantasztikus napja volt. Ezt pedig részben annak a mogorva, mégis segítőkész mezei pocoknak, és nem utolsó sorban Merrynek, az ő legdrágább kishúgának köszönhette.
Nem mindenkinek adatott meg ilyen húg, ezt ő maga is tudta.
„Most már induljunk haza. Anyuék már biztos várnak minket.” Rendelkezett Merry, és még egy utolsó istenveledet intve barátainak és az ősznapi ünnepségnek, megfordult, majd elindultak hosszú útjukon az udvar felé.
Természetesen végigbeszélgették az utat, megosztották egymással az élményeiket, mint két igazi, boldog kistestvér. Senki sem mondhatta volna azt, hogy nem illenek egymáshoz. Báty és húg olyan volt egymásnak, mint madár és az ág, csillag és a fény, zsák és a foltja, lyuk meg a rákja, aki kirágta. Tökéletesen kiegészítették egymást. A legjobb testvérek voltak kerek e világon.
„Merre jártatok?” Kérdezte May, az egérmama. Tudta bizony, kisdedjei merre csatangoltak, hiszen az ő és Rangdolph engedélyével keltek útra reggel. De bizony minden szülő örömmel hallgatta gyermekei lelkes történeteit.A két kisegér pedig egymás szavába vágva mesélték el az elmúlt fél nap eseményeit. Merry apjának és anyjának büszkén újságolta el, hogy ismét diókereső bajnok vált belőle, Cin pedig töredelmesen bevallotta, hogy előbb akadályokba ütközött, de kitartásának és egy rokonuknak köszönhetően, ő maga is sikert sikerre halmozott.
Mindkettejükre büszkék voltak szüleik. Egyikük ügyességével, másikuk pedig őszinteségével nyűgözte le a büszke egérmamát és egérpapát. Mert ezekben a percekben May és Rangdolph nem királyné és király, hanem anyuka és apuka volt.
A két idősebb egérnek az életben sok szerepet kellett betölteni, de igyekeztek példát mutatni gyerekeiknek, akik majd a későbbiekben ugyanazt fogják csinálni, amit most ők maguk. Ezért olyannak kellett lenniük, amilyennek majd kicsinyeiket szeretnék látni felnőttkorukban.
Addig viszont még sok idő volt hátra, minimum hét őszünnep, amelyre a két testvér gondolatban már elhatározta, hogy együtt fognak elmenni.
Most viszont egy újabb évet kényszerültek várni, hiszen a tél következett, aztán pedig a tavaszban kellett gyönyörködni, majd a nyár nyújtotta remek lehetőségeket, éscsak aztán következett az ősz beköszönte, amit újabb csemegézéssel köszönthetnek a már mégjobban besűrűsödött dióerdőben.
Ma viszont nem volt más hátra, mint hogy elmenjenek fürödni, lemossák magukról az út porát. A levélteknőben nagyokat kacagva fröcskölték egymásra a harmatot, miközben a vidám lubickolás közben May mama tisztára suvickolta diózölddé vált kölykeit. A nap végére a két egérke viszont nagyon elfárad, és amint fejecskéjük párnát ért, már az igazak álmát aludták.
Merry a kis barátaival álmodott, és a rengeteg remek kalanddal, amit egy éve, valamint ma is átélt. Cin pedig újraélte álmában a teljes napot, amit a diófák közt töltött. Először egy könnycsepp csordult ki lehunyt szeméből, amikor eszébe ötlött, hogymajdnem nem sikerült semmi, de amikor a felhalmozott sikereire gondolt, a könnycseppecske, ami az imént még elszabadult, sebtében fel is száradt. A lehető legközelebb húzódott testvérkéjéhez, így ölelték át egymást. A szeretet pedig békés álmok közé repítette mindkettejüket.

2017. december 25., hétfő

Karácsony a tündéreknél


Egyszer volt, hol nem volt, a hatalmas erdő mélyén, Avarországra ismét beköszöntött a tél. Okulva az előző havazásból, Granny és Morris már kitaláltak egy olyan programot, amivel boldogabbá és nem utolsó sorban elviselhetőbbé tehetik a havazást, és a téli hideget. A tündérszülők kitalálták, hogy ők is megünnepelhetnék végre a Karácsonyt. És persze addigra a nyár és az ősz folyamán azt is kitalálták, hogyan rekeszthetik ki apró otthonaikból a hideget, és miképp varázsolhatnak kellemes, langyos időt odabent. Így már nem akartak a kistündérek az ágyukban maradni egész télen, hanem bár az udvaron belül, de virgoncan jártak-keltek, és segítettek az ünnepek alatt szüleiknek a nagy sürgés-forgásban.
„Lesz süti is, anya?” Kérdezte érdeklődve Yummy. „Persze, hogy lesz, kicsi babácskám, ez csak természetes.” Mondta Granny, miközben magához ölelte kislányát. „Mi lenne, ha a szolgálóink is velünk ünnepelhetnének, és mi is segítenénk az ételeket elkészíteni? Legyen ez ténylegesen egy közös mulatság! Mindenkinek jusson a szeretet lángja körül hely…” Mondta teljes átlényegüléssel Rosy, amikor belépett az előtérbe, ahol Yummy, Granny, Morris és Gordon már elkezdték felhelyezni a legkülönfélébb díszeket. „Ez egy igazán jó ötlet, igaz, Granny?” Nézett Morris kedvesen a feleségére. „Nagyon szép lelked van, Rosy.” Csatlakozott Gordon is. „Akkor szerintem menjünk is, és jelentsük be a hírt a szolgálóinknak, mindenhol, amerre éppen vannak, hogy nincsenek munkára kötelezve, csak akkor tegyenek bármit is, ha velünk együtt szeretnének készülődni az ünnepekre.” Mondta Morris, majd belekarolt Grannybe, és körbejárták a hírrel az udvart. Persze, mindenki hatalmas üdvrivalgásban tört ki, és nem volt egy olyan szolgálótündér sem, aki ne akart volna segíteni az uralkodói családnak az előkészületekben. A jutalmuk persze végül az volt, hogy mind együtt ünnepelhettek.
„Mit készítünk, asszonyom?” Kérdezte az egyik szolgálólány. „Mindent, ami finom, és amihez van alapanyagunk.” Felelte mosolyogva Granny, a tündérkirálynő. „Akkor bizony nagyon nagy munka áll előttünk, hisz az éléskamra telis-tele van mindenfélével.” Válaszolta kedvesen a szolgálótündér, és elkísérte az uralkodócsaládot a terméstárhoz.
„Csinálunk nektárszirupot? Én azt nagyon szeretem!” Lelkesedett azonnal Yummy, ahogy meglátta a rengeteg finomságot. „Hát persze, hogy készíthetünk.” Ölelte magához a szolgálólány a kishercegnőt. Most nagyon örült neki, hogy igazából nem szolgálóként jár-kel a családban, hanem kicsit tényleg közösen csinálhatnak valamit.
Így aztán belekezdtek a nagy sütés-főzésbe, és egész álló nap abba sem hagyták. Míg a lányok a konyhában foglalatoskodtak, a fiúk megannyi kis fenyőágat állítottak kicsi vázákba, hogy azok ki legyenek biztosítva. Majd ezeket közösen díszíthették fel, amikor arra került a sors, és ezek alá kerülnek az ajándékok is, amikkel a tündérek meglepik egymást.
„Lili is átjöhet holnap?” Kérdezte Rosy, amikor már a sokadik tálca süteményt tették be sülni. Fantasztikus illat lengte be az egész udvart. „Akár mi is meglátogathatjuk őket, ha nekik sincs ellenükre a dolog. Olyan régen beszélgettünk már Lili szüleivel, a kedves Lanával, és az ezermester Lócival!” Ezért az ötletért mindenki lelkesedett. „Vigyünk nekik sütit is!” Kiáltott fel Yummy. „Nocsak, nocsak. Míg nem voltam itt teljes egészében, új barátokra tettetek szert?” Kérdezte kíváncsiskodva Gordon. „Igen, de gyere csak velünk, mindig remek a hangulat, és egészen biztosak vagyunk benne, hogy titeket is szívesen látnak majd. És mivel téged is érdekelnek a virágporok meg a varázslatok, Lóci biztosan megmutatja neked a műhelyét is.” Mondta Granny, Gordon pedig szinte azonnal elfogadta a közvetett meghívást.
„Műhely?” Érdeklődött tovább Gordon.
„Az bizony, ugyanis Lóci egy igazi nektáralkimista. Ő segített nekünk múltkor megmenteni a haldokló erdőt. Szerintünk igazi profi!” Fűzte tovább Morris is.
„Akkor biztosan jól ki fogok jönni vele.” Lelkesedett Gordon.
Aznap este még a kis fenyőágakat feldíszítették, és tündérporból meg szárazabb gallyakból varázslatos csillagszórót készítettek. Már nem csak a varázslatos illat bűvölte el az udvar körül járókat, hanem az is, ahogy az egész tündéréjszaka mennyei fényekbe borult. A szorgos kis tündérek igyekeztek mindenhová apadhatatlan szikrákkal megtöltött csillagszórókat elhelyezni, hogy a lehető legmeghittebb hangulat uralkodjon a világukban.
És az ajándékainak is örült mindenki. Granny és Morris nagyon örültek, hogy még a legapróbb ajándékoknak is mennyire örültek a kicsik. Többnyire olyan dolgokat kaptak, amik majd színesebbé tehetik a tavasztól kezdődő kalandjaikat, vagy éppen biztonságossá azokat.

Másnap mind felkerekedtek – Granny, Morris, Gordon, Rosy és Yummy – és rengeteg sütivel és apró ajándékokkal felpakolva elindultak a szomszéd faluba, Lilihez és családjához. Előtte egy órával már üzentek, hogy menni fognak, így a kis család már kint várta őket a kapuban. „Annyira jó újra látni titeket!” Mondta Lana boldogan. Lili is barátnői nyakába ugrott. „De még van valaki, akit nem ismertek.” Mondta Granny Lanáéknak, és előrébb hívta testvérét. „Ő itt Gordon. Már szeretett volna megismerni titeket. Gordon, ők pedig itt Lana és Lóci, Lili szülei, akikről már meséltem nektek.” Mutatta be egymásnak őket Granny. „Boldog Karácsonyt!” Mondták szinte egyszerre mind, miközben elindultak befelé a kis kunyhóba.
Együtt sütiztek, s közben beszélgettek mindenféléről. Lóci pedig később elvitte Gordont hátra a műhelyhez, hogy mutasson neki egy-két nagyon hatásos nektáralkimista-trükköt. Meg persze az általa felfedezett újdonságokat is, valamint még azt, hogy miképp állította elő azt a zselét, amivel végül a tündérek együttes erővel megmentették a fákat, így az előző őszünnepet is. Amiért ennyire jól kijöttek egymással, elhatározták, hogy sokkal többet fognak találkozni.

 Valamint tudták azt is, hogy nem ez volt az utolsó Karácsony, amit együtt töltöttek. Hiszen amikor ennyire jó az összhang a gyerektündérek, és a felnőttek között is, a hagyomány nem megszakításra teremtődött.