2017. július 13., csütörtök

Mimmy újra hazavágyik

MIMMY ÚJRA HAZAVÁGYIK

Egyszer volt, hol nem volt, az őszi avarrétegen is túl, az egerek udvarában még mindig ott rabosodott a kis árva tündérlány, Mimmy. Igaz, hogy Merry még mindig nagyon jó barátnője volt, és mindent meg tudtak beszélni, de Mimmyből néha-néha előtört a keservesen kínzó honvágy. Ilyenkor szeretett volna megszökni ismét, de tudta, mivel nem sikerült a legpontosabban eltervezett kísérlete sem, így esélye sincs arra, hogy megint megpróbálja.
„Miért szomorkodsz megint, Mimmy?” Kérdezte Merry, amikor meglátogatta kis barátnőjét az egérlányka. A tündérke mély levegőt vett, és hosszas panaszkodásba kezdett. „Olyan régóta vagyok már itt úgy, hogy nem láttam az enyéim közül senkit. Haza akarok menni. Nagyon nem jó már itt lennem.” Merry nagyon sajnálta kis barátnőjét, aki már a ténylegesen hosszú idő alatt nagyon a szívéhez nőtt. De tudta, hogy nem jó, ha nem érzi jól magát Mimmy. Ha megint szomorú tündér lesz, akkor ismét elveszti a varázserejét, nem lesz képes használni a szárnyait.
„Mindenképp segíteni fogok neked.” Mondta Merry teljes meggyőződéssel, és eszébe jutott, hogy talán Cin is hajlandó lesz segíteni, hiszen ő volt az első, aki próbált beszélgetni a tündérlánykával. Most csupán egyelőre annyit tudott csak segíteni, hogy átölelte Mimmyt, és míg az el nem aludt, ott maradt vele. Tovább veszélyes lett volna, mert igaz már nagyon régóta barátok, de még mindig titokban kellett ezt tartani. Mert Rangdolph hiába szerette annyira a kislányát, Merryt, de a régi egér-tündér ellentét szabályaiban még mindig nagyon szigorú volt, mint egérkirály. És természetesen azt sem nézte jó szemmel, ha az uralkodócsalád tagjai közül bárki is szóba elegyedett volna a szolganép bármelyikével.
Amikor Mimmy elaludt, Merry óvatosan kibontakozott az öleléséből, betakargatta, és halkan settenkedve ment el a Cinnel közös hálóhelyiségükhöz. Nagy meglepetésére még a bátyját is ébren találta. „Merre jártál, húgocskám?” Kérdezte Cin, mire Merry bűntudatosan összerezzent. Nem válaszolt, de Cin mindenképp szeretett volna hallani egy hihető feleletet, így aztán addig nem hagyta békén Merryt, míg az beszélni nem kezdett. „De meg kell ígérned, hogy erről egy szót sem szólsz apuéknak.” Könyörgött csendesen Merry. „Persze, hogy nem szólok, tudod, hogy te is számíthatsz rám, ahogy én is rád. De mondd már, mi a baj?” Sürgette Cin, mert hajtotta a kíváncsiság. „Emlékszel még Mimmyre, akit apánk katonái ejtettek foglyul, és hurcoltak ide szolgálónak?” Kérdezte félénken Merry. „Persze, hogy emlékszem. Próbáltam is vele beszélgetni, de nagyon félénk volt, csak annyit hajtogatott, hogy haza akar menni. Viszont amikor hajtóvadászat volt miatta, akkor szerencsére én találtam rá, és segítettem neki hazajutni épségben, hogy kisebb büntetést kapjon.” Mondta Cin, és kicsit meg is lepődött, hogy Merry ezzel a témával hozakodik elő. „Nos, pont nála voltam.” Mondta ki Merry, és ahogy ez a néhány szó elhagyta a száját, hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Végre ennek a titoknak a súlya nem csak az ő vállát nyomja. „Tessék?” Csak ennyit tudott elsőre reagálni Cin. „Épp ezért eskettelek meg, hogy anyuéknak egy szót se szólj. Már nagyon rég járok hozzá. Összebarátkoztam vele.” Mesélte lelkesen Merry. „Jól van, nyugi, nem szólok senkinek egy szót sem. De nem gondoltam volna, hogy ilyen jól tudsz titkot tartani. Engem is lenyűgöztél.” Mondta még mindig meglepettségében Cin. „De van itt még valami.” Mondta csendesen egy idő után Merry. „Micsoda, húgocskám?” Kérdezte Cin kedvesen. „Haza kellene juttatnunk Mimmyt, egyszer és mindenkorra.” Ezen az egérherceg is alaposan meglepődött. Nem nagyon tudott jelen pillanatban jó megoldást találni erre a problémára. „Van valami terved?” Kérdezte meg inkább Merryt.
„Nem igazán, ezért kérdeztelek téged. De nincs sok időnk, mert nagyon kezd rosszra fordulni a helyzet. Beszélnünk kellene apuékkal. Valahogy meg kellene győznünk, hogy engedje szabadon Mimmyt. Egyértelmű, hogy nem bírja már sokáig, és valamit mindenképp tennünk kell. Senkinek sem érdeke az, hogy ismét elveszítse a varázslatot.” Aggodalmaskodott Merry, és Cin is egyetértett minden egyes gondolattal. „Mindent meg fogunk oldani együtt, húgocskám, csak nyugodj meg. Először talán azt kellene elérnünk, hogy egyszer-egyszer sétálni engedjék az erdőben Mimmyt, ha csak egy-egy órácskára is, akár a mi felügyeletünkkel. Igen, az lenne a legjobb!” Ötletelt máris Cin.
Másnap este sajnos egy fokkal ismét rosszabb lett a helyzet. Így aztán, mikor mindenki nyugovóra tért, és néhány perccel később egyre mélyebb álomba szenderült, Cin és Merry együtt mentek meglátogatni Mimmyt. Szegény kis tündér szomorkodva bámulta a csillagokat egyszerű kis levélágyából. „Sziasztok!” Köszönt kis elgyötört hangján, amikor meglátta az egértestvéreket.
Merry és Cin azonnal odasiettek hozzá, és megfogták a két kezét Mimmynek. „Annyira szeretnék már otthon lenni. Hamarosan itt egy újabb Karácsony, amit az otthonomtól távol kell töltenem. Meg fog hasadni a szívem.” Merry és Cin nagyon sajnálták, de volt bennük némi reménykedés, mert már volt egy terv a fejükben, amit készültek megosztani Mimmyvel.
„Találtunk megoldást.” Mondta Cin, majd átadta a lehetőséget Merrynek, hogy tolmácsolhassa.
„Megkérjük majd anyuékat, hogy néha-néha eljöhess velünk sétálni az erdőbe.” Mondta Merry, majd a leghalkabb suttogásra vette a hangját, és úgy súgta Mimmy fülébe. „Így talán majd egyszer haza is térhetsz.”

Ez valamennyi reménnyel töltötte el Mimmyt. Miután elbúcsúzott kis barátaitól, azzal a gondolattal aludt el, hogy talán a Karácsonyt majd már otthon töltheti az övéivel.

2017. július 8., szombat

Lili látogatása a tündérek udvarában

Egyszer volt, hol nem volt, az őszi avarrétegen is túl, boldog napot készültek eltölteni a kistündérkék. Ahogy korábban Granny és Morris felajánlotta, most végre elérkezett a nap, amikor Rosynak és Yummynak vendége jött az udvarba, méghozzá Lili személyében.
 Már kora reggel felébredtek, és még a szitakötők sem kezdték meg a munkájukat, a két tündérhercegnő már rohantak is a szomszéd faluba, hogy magukkal hívhassák kis barátnőjüket, Lilit. Persze Lili sem maradt olyan sokáig nyugton, már szépen felöltözve várta a két másik tündérlányt, és anyukája csomagolt neki könnyedebb váltóruhát is, hogy ne a legszebb ruhájában induljon majd Rosyékkal felfedezni az erdőt. Lóci és Lana csak hosszas beszélgetés után engedték útjára kislányukat, amiben elmondták neki, mennyi minden veszélyes, és mindig ügyelnie kell mindenre, legfőképp arra, hogy mikor, hova lép.
 Aztán, amikor végre elbúcsúztak, immár hárman indultak el az udvar felé. Granny tárt karokkal várta őket, és a különleges nap alkalmából a lehető legfinomabb ebédet készíttette el a szakácstündérekkel. Nagyon boldog volt, hogy a lánykái végre vendéget hoztak. Már várta ezt a pillanatot, amikor egy hozzájuk hasonló barátot mutatnak majd be. „Isten hozott téged itt, drága Lili, már nagyon vártunk!” Üdvözölte Lilit Morris is. Lili pedig nagyon boldog volt, hogy ilyen különleges helyen tölthet el egy napot, ráadásul a barátaival együtt.
Miután megebédeltek, elindultak felfedezni az erdőbe. Lili még soha nem merészkedett olyan messze, ami Rosyéknak a nagy kalandorkedvük miatt szinte természetes volt. „Annyira szép minden! Még sosem jártam erre.” Hatalmasakat játszottak a levelek között. Yummy manónak öltözött, Rosy pedig színes levélcsíkokat font Lili hajába. „Ez varázslatosan szép. Nagyon köszönöm. Annyira jó veletek!” Mondta Lili, amikor megnézte magát a patak tükör-tiszta vizében. „Örülök, hogy tetszik.” Mosolygott Rosy, és átölelte barátnőjét. Ekkor persze megjelent Yummy, és amint meglátta Lili haját, ő is hasonlót szeretett volna. „Nekem is, nekem is!” Kezdte el cincálni Rosyt, amíg az nem engedett, és nem fonta tele kishúga haját is szebbnél szebb levelekkel. Lili viszont megszánta barátnőjét, hogy már csak neki nincsenek efféle díszek a hajában, így hát mialatt Rosy Yummy haját csinálta, megfigyelte, hogyan kell, és így bár nem olyan ügyesen, de végül elég szépen meg lett csinálva Rosy haja is. Immár újabb boldogság keríthette őket hatalmába: pont, mint a legjobb barátnőknek, jelenleg még a hajuk is ugyanolyan. Most már ez is azt mutatta mindenkinek, hogy ők bizony összetartoznak.
 „Nem is tudom, hogy köszönhetném meg, hogy a barátotok lehetek. Elképesztően kedvesek vagytok.” Hálálkodott Lili, miközben a patakparton sétáltak. „Nem kell ennyiszer megköszönnöd, hiszen közénk tartozol. A barátunk vagy. Ami a miénk, az a tiéd is.” Mondta Rosy, Yummy pedig hevesen bólogatott.
„Lassan haza kell mennünk.” Hívta fel a figyelmét az időre Yummy Rosynak. „Igazad van. Menjünk, a mama már biztos finom vacsorával vár minket.” Felelte Rosy. „Nekem is haza kell majd mennem. A mama meg a papa már biztosan nagyon várnak.” Mondta Lili, miközben elkezdtek az udvar felé sétálni. „Nyugodj meg, épségben haza fogsz érni, de előbb vacsorázz meg velünk. Ehhez a mamánk is ragaszkodni fog.” Mondta Rosy, Lili pedig beleegyezett, hiszen tudta, hogy a szülei is biztosak abban, hogy ő jó kezekben van, és nem is kellett tévedniük. A tündérhercegnők szerencsére ma semmilyen bajba nem keveredtek bele.
„Olyan jó, hogy épségben hazaértetek!” Ölelte át mindhármukat Granny. „Gyertek vacsorázni, gyerekek, bizonyára már nagyon megéheztetek.” Mondta Morris, és a kis családját, meg Lilit a megterített vacsoraasztal felé terelte.
Lili még mindig nem tudta megállni, mindent, amit csak kapott, megköszönt. Közben pedig egymás szavába vágva meséltek a napról. „Rosy fonta a szép leveleket a hajamba!” Mondta boldogan Lili, mire Yummy is a szavába vágott. „Anya, nézd, apa, anya, nézzétek, Rosy nekem is megcsinálta!” Örvendezett. „Nekem pedig Lili készítette el, hogy mind a hárman ugyanolyan hajkoronával járhassuk tovább az erdőt. Olyan jó volt így együtt belenézni a patak víztükrébe.” Mesélt tovább Rosy is.
„Nagyon örülök, hogy ilyen szuper napotok volt.” Mondta Granny mosolyogva.
„Anya, apa, hazakísérhetjük majd Yummyval Lilit? Nem akarjuk, hogy egyedül menjen haza sötétben.” Kérdezte meg Rosy, amit már egész vacsora alatt csendben tervezgetett.
„Ez csak természetes, de szeretnénk mi is veletek menni. Nem szeretném én sem, ha visszafelé csak ti ketten jönnétek, ahhoz még nem vagytok elég nagyok.” Mondta Morris, mire mind a három kislány beleegyezően bólogatott.
De vacsora után még nem indultak el azonnal haza, hiszen Rosy és Yummy még kértek néhány percet. „Gyere velünk, Lili!” Kérték a kislányt, aki persze egy percig sem ellenkezett. Granny és Morris nem is sejtették, mi lehet ilyen fontos a lánykáiknak, ami nem várhat holnapig. „Csak szerettük volna megmutatni a szobánkat így a nap végén.” Mosolygott Rosy Lilire. A lányok mindig is úgy gondolták, hogy akkor kezdődik az igazi barátság, ha a legszemélyesebb titkaikat és dolgaikat is megosztják egymással.
„Nagyon szépek a levéltakaróitok.” Sóhajtott fel vágyakozva Lili. „Egyet se fél, holnap megyek, és keresek neked is valami csodaszépet! Meglásd, ebben profik vagyunk Yummyval. Az összest mi szerezzük az erdőben, és még eddig mindig találtunk ilyen különleges darabokat. Amint neked is találunk valami szépet, már visszük is.” Mondta Rosy, mire Lilit ismét elöntötte a boldogság, és egyszerre ölelte meg mindkét barátnőjét. „Ti tényleg igazi barátok vagytok! De most már sajnos tényleg el kell indulnunk haza, mielőtt még a szüleim nagyon aggódni kezdenének.” Mondta, és ezzel a két tündérhercegnő is egyetértett. Így aztán mind az öten – Rosy, Yummy, Lili, Granny és Morris – elindultak a szomszéd kis falu felé, ahol a ház előtt már kint várakozott Lana és Lóci. Boldogan ölelték át kislányukat, Lilit, a kis családnak pedig milliószor köszönetet mondtak, hogy épségben hazahozták egyetlen kislányukat egy szép nap után.
Még be sem értek teljesen, Lili már hosszas mesélésbe kezdett, hogy milyen napja volt, minden élményt egyszerre akart elmondani a szüleinek, így aztán elég nagy bonyodalmakba ütközött, de nem volt nehéz legyőznie őket. Csak szép sorjában kellett haladnia.

Granny és Morris pedig hazakísérték kislányaikat, és miután egy nagy fürdőzésben mind lemosták az út porát, ki-ki saját levélpárnájára hajtva fejét, mély álomba szenderültek.

2017. július 5., szerda

Borító

Nézzétek, milyen gyönyörű borítót kaptam Németh Balázstól ❤ Bizony, amikor majd megjelenik a mesekönyv, ilyen külsővel fog.


Avar-mesék: Fagyógyítás

Új napra ébredtek Avar-ország kicsiny lakói, de ez a nap nem volt olyan szép és felhőtlen, mint az összes többi eddigi, ugyanis már jócskán bent jártak a nyárban, megvolt már Szent Iván éjjele is, de még mindig nem hajtottak új és csodaszép leveleket az erdő, a rügyek nem tudtak kipattanni, így nagy aggodalom szakadt az erdő összes lakójára. Hiszen hogyan lesz őszünnep, és új avar, ha nincsenek levelek sem?
„Most mindenkinek segítenie kell.” Szólt Granny, amikor gyűlésre hívta a családot, az udvar népét és az összes létező tündért és nimfát is, akik az erdőt lakták.
„Nagy a baj, mami?” Kérdezte csendesen Yummy, amikor a tündérkirálynő végre ráfigyelt. „Nagy, kis drágám. Minden tudásunkra szükségünk van, hogy megmentsük az erdőt.” A gyűlés után mindenki hazament tanácskozni, Lili pedig, a tündérhercegnők barátnője egy fantasztikus ötlettel látogatta meg az udvartartást. „Üdvözlöm, Granny néni!” Köszönt illedelmesen, majd azonnal folytatta, hiszen tudta, hogy sürgősen megoldást kell találniuk. „Nem tudom, mennyire ismerik a szüleimet, de ők világ életükben a virágporokkal és egyéb anyagokkal foglalkoztak, és különfélébbnél különfélébb varázsporokat kevertek belőlük, olyanokat, amiket senki más nem ismert. A családunknak hosszú évszázadok óta ez a feladata. Ha Granny néni meg Morris bácsi át tetszene jönni hozzánk, és elmondanák, mi az a baj, ami az erdőnket elérte, akkor biztosan találnának közösen egy fantasztikus megoldást.” Nem is olyan sokáig mérlegelt a királyi pár, mind a ketten kézen fogták Lilit, hogy az átvezethesse őket a szomszéd faluba, ahol a szüleivel lakott.
Nem tartott olyan sok időbe, mire átértek a szomszéd faluba. Lili szülei pedig először hajlongva fogadták a királyi párt. „Felségeim.” Mondta szinte egyszerre az anyuka meg az apuka, de Morris és Granny nagyon zavarba jöttek. „Kérem, csak semmi formaság.” Mondta Morris, mire Granny is megszólalt végre: „Én érzem magam kitüntetve, hogy segítenek országunkat meggyógyítani.” Mondta, s kezeit nyújtotta a tündérházaspár felé, hogy felemelkedhessenek mindketten. „Milyen udvariatlan vagyok, hogy be sem mutatkoztam, én Lóci vagyok, a feleségecském pedig Lana.” Mondta Lili apukája. „Kedves Lóci és Lana, megtisztelő, hogy vendégül látnak minket szerény kis hajlékukban. Igazi megtiszteltetés. Én Morris vagyok, a feleségem pedig Granny, de ezt már biztosan tudják.” Mondta Morris, a tündérhercegnők apukája. Lana megint elpirult, mert hatalmas megtiszteltetésnek érezte ő maga is, hogy nem tegezéssel fordul hozzá egy királyi felség. „Szerintem a férjem sem bánja, és… és, ha maguk sem, ezután tegeződhetnénk. De ne itt a kapuban beszélgessünk, hanem fáradjanak… akarom mondani, ha lehetséges… akkor fáradjatok beljebb! Van friss lekváros sült-virágszirom az asztalon. Lilikém, siess előre, teríts meg illendően, mire beérünk.” Hebegett-habogott Lana, majd kiadta az utasítást a kislánykájának. Morris és Granny persze nem bánták a tegeződést, hiszen uralkodólétük ellenére mindig is szerények voltak, és ehhez voltak hozzászokva.
„Lili elmesélte, hogy ti vagytok, kedves Lóci és Lana, az országunk legjobb virágporkeverői, vagy, ha a régi nyelvünk szerint akarjuk mondani, és, ahogy az ajtótok fölé van függesztve, nektáralkimistái. Ezért is tartottuk jó ötletnek hozzátok fordulni, amikor Lili javasolta, hiszen haldoklik az erdőnk, és valami különleges gyógymódra van szükség, ha azt akarjuk, hogy idén se maradjon el az ősz.” Fejtette ki a problémát Granny, miközben befelé mentek.
„Tudom, hogy úgy lenne illő, ha először megvendégelnélek titeket, de hogy bizonyítsam, minden, amit Lili mondott, igaz, megmutatnám a műhelylaborunkat, ahol a különféle porokat, nektárokat és elixíreket készítjük. Minden problémára találunk gyógyírt, az életemre is meg mernék esküdni. Most hulljon le a fejem az avarba, itt ebben a szent pillanatban, ha ez nem igaz.” Esküdözött hevesen Lóci. „Azért ne tegyél olyan esküt, amit később megbánhatsz.” Intette óvatosságra Lana annak ellenére, hogy az ő tulajdonságainak is tárházát ékesítette az a tudat, hogy számára sem létezett lehetetlen. „De van egy ötletem, Lóci, drágám. Te vezesd el Morris királyunkat, és mutasd meg neki a kis felszerelésünket, valamint az eddig elkészült orvosságokat, míg én előre megyek Granny királynőnkkel, és belekóstolunk a roppanós lekváros sült-virágszirmokba. Nyugodtak lehettek, akad majd még nektek is néhány, hiszen rengeteget sütöttem!” Ebben aztán megegyeztek, így útjaik kettéváltak, Morris ment műhelyt nézni Lócival, Granny pedig az avarkunyhóban kialakított konyha felé követte Lanát.
„Ez egyszerűen mennyei! Megkaphatjuk majd a receptjét esetleg?” Sóhajtott fel elégedetten Granny, amikor belekóstolt a különleges édességbe. Lili és Lana arcán is boldogság vette át az előző izgatottság helyét. A finomság bizony kettejük találmánya volt, és négy kezük munkáját dicsérhette az elkészítés is. „Természetesen!” Mondta szinte egyszerre anya és lánya.
Nem sokra rá megérkezett a műhelyből Lóci és Morris is. Morris arcán is hasonló elégedettség honolt, mint Grannyén. Ő már tudta, milyen tökéletes eszközöket fejlesztett ki a nektáralkimista házaspár, és teljesen biztos volt benne, hogy az erdő meg lesz mentve. Szinte már látta a gyerekeit, ahogy boldogan, kipirult arcocskával térnek majd haza a következő őszünnepről.
„Tudjátok esetleg, hogy mi a probléma, ami az erdőnket sanyargatja?” Kérdezte Lana a királyi párt. Először Granny szólalt meg. „Én a hirtelen jött, túl meleg nyárra gyanakszom.” Morris is egyetértett vele, csak ő éppen tudományosabban foglalt állást a téma mellett. „Elképzelhető, hogy a hirtelen jött napsugarak, és az eső teljes hiánya elérte azt, hogy a rügyek elégjenek, de ha nem is ilyen rossz a helyzet, akkor sem kaptak a fák elég vizet ahhoz, hogy leveleket növeszthessenek.” Kis gondolkodás után ezzel Lóci és Lana is egyetértettek, s már abban a szent pillanatban is volt ötletük, hogyan menthetnék meg az erdőt, és akadályozhatnák meg az ősz elmaradását. „Találkozzunk egy hét múlva, de szükségünk lesz az összes erdőtündérre és nimfára. A patakot is fel kell táplálni, ehhez pedig a folyton csak siránkozó nimfák értenek a legjobban. Csak kell nekik egy kis motiváció.” Mondta Lóci, amikor a végéhez ért a vendégség, és kikísérték a királyi párt. Majd mind elbúcsúztak, és immár egyedül is tudva az utat, Morris és Granny elindultak hazafelé.

Pontosan egy hét elteltével már ott toporgott minden tündér és nimfa Lóci és Lana kerítésének tövében, akik bizony nem voltak restek, fantasztikus dolgokat találtak ki, amiket aztán hordószámra és zsákszámra készítettek. Most pedig a kapuban osztogatták a tündéreknek kis levéltányérkában a különleges zselét, amivel be kellett vonniuk a rügyeket, hogy azok újraéledjenek, és az ágakat, valamint a kiálló gyökereket, hogy azoknak legyen miből táplálkozni, amíg nem jön a következő esőzés. A nimfák pedig pitypangmagból szőtt kistáskában kapták a különleges varázsport, amivel a patak forrásánál és annak partján pihenő sziklákat kellett behinteniük, hogy a bennrekedt víz gondtalanul áradhasson, és a patak újra benépesüljön.
Mindenki sürgött, forgott, sok ezer apró kezecske végezte a dolgát, három nap és három éjjel zajlott a munka, míg a tündérek az összes fát elérték, és feljuttatták rájuk a gyógyító kencét. Ezután csak vártak, türelmük egyre fogyott, hiszen már eltelt egy hét, és még nem történt semmi. Lana is nehezen tudta csak visszafojtani a könnyeit, nem tudta elhinni, hogy pont akkor vallott volna kudarcot a tudománya, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. De a nyolcadik nap reggelén a mindig az erdőben szálldosó, nyughatatlan Lili hangosan örömködve verte fel a tündérvilágot. „Ébredezik! Ébredjetek ti is! Ébredezik az erdő! Jöjjön gyorsan mindenki!”
És Lilinek igaza volt, egymás után pattantak a rügyek, és a tündérvarázslatnak köszönhetően alig telt el fél nap, és az összes fa gyönyörű lombot növesztett magának, majd megjelentek a fákon a virágok, és némelyiken másnap reggelre a korai termések is.

Annyira megörültek a tündérek, hogy meg lett mentve az erdő, hogy Morris és Granny valamennyi szorgos kezű társukat meghívta a királyi udvarba egy csodálatos ünnepségre, ami további három napon és három éjjelen keresztül tartott. Valamint ígéretet tettek, hogy bár az egerekkel megegyezve, és velük együtt, de ők fogják megnyitni az őszünnepet, és mindenki a vendégük lesz egy-egy termésre. És, ahogy ismerték már a tündérek szeretnivaló uralkodóikat, egészen biztosak lehettek benne, hogy mindez így is fog történni.

Vajon merre jársz?

" – Noé, várj már meg! Nem hagyhatsz csak így itt! – Kiabál utánam Liza, de én csak rendületlen megyek előre. Ha én nem hagyhatok el senkit, akkor engem miért hagyhatott el mindenki? Hirtelen megfordulok, miközben ökölbe szorítom a kezem. Az évek hosszú sora alatt mindig így próbáltam meg levezetni a feszültséget, többnyire sikerült is.
 – Liza, én nem akarok tőled már semmit. Akadj le rólam! – Mély levegőt veszek, és tudomást sem véve a sóbálvánnyá merevedett csajról, megfordulok, és megyek tovább, mintha mi sem történt volna. Bizonyára valahogy az apám is így léphetett le, amikor még nem tudtam magamról. Anyám azt mondja, hogy meghalt, de én tudom, hogy valahol él, és talán már azt is elfelejtette, hogy van a világon egy fia."

Fentebb egy szösszenetet hoztam nektek, nem is tudom, talán egy regény része lesz, egyelőre nem írtam címet sem, csak a wordbe vízjelként tettem a munkacímet, ami a "Vajon merre jársz?".